Eső vagyok Néked
Az eső csendesen kopogott az ablakon, miközben Anna a kis szobájában ült és tekintetét a kavargó vízcseppekre szegezte.
Az 1900-as évek elején járunk egy olyan város szívében, ahol műemlékek sokasága díszítette a belvárost.
Anna már évek óta nem lépett ki a lakásból, mert egy különös betegség gyötörte a testét, de még inkább lelkét.
Tüdőbaj…méghozzá súlyos előrehaladott stádiumú! – hangzott el pár évvel ezelőtt a vészjósló diagnózis a város legjobb orvosának a szájából.
Ez a diagnózis örökre zárkát varázsolt a lány szobájából, mert a családja úgy vélte, hogy jobb, ha az ő helyzetében nem teszi ki magát a fertőzések veszélyének.
A világ zaját, az igazi életet csak a belváros főterére néző ablakán keresztül láthatta hiszen a szobájának szűk határai között ragadt már közel 3 éve.
A legszomorúbb az volt, hogy ez a betegség nemcsak a testét láncolta le, hanem a szívét és a lelkét is ugyanis még a szerelmétől Mórictól is elszakította a leányt.
Amikor kiderült, hogy Anna gyerekkora óta tartó „gyengélkedéseinek” az oka az idővel egyre rosszabbodó tüdőbaja és elzártan kényszerül élni, ha még szeretné látni a felkelő napot akkor ez a „száműzetés” egyértelműen megpecsételte a bimbózó románcukat is.
Anna szerelme egyébként a lány bátyjának a legjobb barátja volt így abban maradtak, hogy ahányszor Móric a tiszteletét teszi a házukban annyiszor fog egy levelet becsúsztatni neki az ajtaján keresztül és akár ilyenkor tudnak az ajtón keresztül is beszélgetni, de egy idő után elfogytak a levelek és a szavak is és Móric alakja sem tűnt már fel többé az ablakon keresztül.
Annának már csak a vágyakozás, a levelek és a emlékek jutottak…a nyári séták emléke a város parkjában ahol egykoron kezeiket összefonva sétálgattak a romantikus holdfényben vagy a kapuban lopott csókok emléke…
Most meg már nincs semmi…csak a négy fal…meg a bámészkodás! – sóhajtott szomorúan a lány.
Anna annyira az ablakban élt már, hogy azt is tudta mikor érkezik a postás, tudta, hogy a szomszédos épületben élő piros kabátos lány mit vesz minden reggel a péknél, azt is tudta, hogy a virágot áruló néni mikor érkezik a térre…mindent tudott…mindenkit ismert…az ablakon keresztül.
Az egyetlen kapcsolata a külvilággal tényleg csak az ablaka volt.
A mai esős nap a „rabot” még szomorúbbá tette és az eső áztatta ablakon keresztül búsam nézte a zuhé elől menekülőket.
Szinte hallani vélte a rohanó lépteiknek a lágy moraját a nedves köveken az eső elől szaladóknak…mindenki szabad volt…kivéve Ő.
Ó, mintha az ég is siratná a sorsomat! -sírt halkan a lány.
Eszébe jutott régen amikor még szabadon kijárhatott, hogy mennyire szerette az eső simogatását az arcán és hogy Móric néha „Esőcskémnek” becézte őt.
Miközben a könnyeit törölgette hirtelen halk neszre lett figyelmes, amely az ajtója irányából hallatszódott.
-Annácska, húgocskám hallasz engem? – kérdezte óvatosan az ajtó túloldalán Lázár, Anna bátyja.
-Persze bátyám, mondd mit szeretnél?
Rég jártál erre, azt hittem már el is felejtetted a rab húgodat – nevetett szomorkásan Anna.
-Ne haragudj, hogy ritkán jövök hozzád csak sok a munka és bevallom szégyellem is magam, hogy míg én élek addig Te itt raboskodsz – mondta elcsukló hangon Lázár.
-Dehogy haragszom bátyám, inkább mondd mi szél hozott ide a kriptaajtóba?
-El kell valamit mondanom…kicsit hezitáltam, aztán úgy döntöttem hátha könnyebb elengedned Móricot a szívedből és nem emészt téged az emléke, ha elmondom, hogy hétvégén megnősül és Bécsbe költözik.
Ne várd többet, ne sirasd…engedd el húgocskám…tudom, hogy ez a legemésztőbb bánat a szívedbe, hogy nem lehetsz vele…de nem közös az utatok…nem érdemelt meg soha Téged!
Engedd el…engedd el az összes bánatot a szívedből, hogy ha egyszer menned kell akkor ne legyen megbánás a szívedbe – zokogott Lázár az ajtó elé rogyva.
-Drága bátyám ne sírj kérlek…ne sírj egy félholt lelke vagy aggodalmai miatt!
Köszönöm az őszinteségedet!
Ne sírj, már rég elengedtem Móricot, már akkor, amikor Ő is engem– hazudta Anna majd elbúcsúzott a bátyjától mondván pihenni szeretne kicsit, mert nagyon kínozza a köhögés.
Miután este 10 órát ütött az óra és elcsendesedett a ház Anna most először szegte meg a több mint 3 éve meghozott családi” szabályt” és elhagyta a szobáját és bizony a házat is.
Kint még mindig esett az eső így szinte a biztos halálba szaladt a lány, de mindenképpen akart legalább egy búcsúlevelet hagyni az Ő Móricának mielőtt elhagyja a várost…és most már hivatalosan Őt is.
Nem érdekelte Annát, ha bele is hal a látogatásba, de elakart búcsúzni a szerelmétől.
Hosszú évekig gyáva voltam és csak bámultam ki az ablakon szófogadó rabként, de most már elég volt az élve temetésből… ha ezután már csak 1 nap is jut nekem a Földön, de az legalább élettel teli nap legyen! – kiáltott az éjszakába diadalittasan a lány miközben csendes eső kísérte az útján.
Móricék házához érve elbizonytalanodott, hogy hol is csúsztassa be a levelét a kapujuk alatt vagy tegye inkább a virágtartó alá?
Miközben ezen morfondírozott hirtelen egy apró fény törte meg a sötétséget az egyik ablakban.
Úristen ez Móric ablaka – suttogta magában Anna miközben az izgalomtól rátörő köhögését próbálta visszatartani.
Bizony Móric ablakában csillant fel egy „pipafény” miközben a férfi az ablakából kihajolva búson pipázgatva nézte az esőt.
Anna kísérlete arra, hogy visszafogja a köhögését sajnos kudarcba fulladt és szinte egyből észrevette a férfi.
-Ki az és mit akar itt? – kiáltotta dühösen Móric majd azon nyomban el is indult valószínűleg kifelé.
Anna úgy megijedt, hogy azt hitte nyomban összeesik, de nem engedték a lábai, hogy menekülőre fogja.
Móric idegesen tépte fel a bejárati ajtót majd, amikor meglátta, hogy kivel áll szembe szó nélkül megölelte.
-Annácskám, Esőcském, hát elhozott hozzám az eső?
Igazán te vagy az, tényleg itt vagy?
Vagy tán meghaltunk mindketten és ez itt a Mennyország? – kérdezte sírva a férfi.
-Igen én vagyok az Móric…búcsúzni jöttem – mondta szigorúan Anna miközben próbálta magától ellökni a férfit.
Búcsúzom…látod esővel…mert azt mondtad:
Eső vagyok, eső melynek friss tavaszi zuhatagában táncolni jó,
Zöldellő fű illatával keveredett illatmámorát feledni nem lehet,
Viharai után mindig szivárvány festi az eget.
Azt mondtad, hogy eső vagyok, mert az eső az jó
Hiányát szomjazza a föld és a lélek is egyaránt, ha nem csepereg
Nélküle azt mondtad üres kráter minden tó és nem nő semmi sem!
Nélkülem azt mondtad te is csak szomjas „kráter-tó” leszel,
hiányom miatt tikkadt lélekként porladnál a semmibe…
Kérted öntözzem mindig a lelked, hogy nehogy szikkadt semmi legyen…mert eső vagyok neked, akire szomjazol, most meg messzire szaladsz, ha mégis „szakadok”?
Eső voltam neked, most már háborgó vihar lettem, vihar ami messzi szigetre vet ki Téged…Isten véled, esernyő aztán mindig legyen véled! – zokogta Anna, majd lerogyott a földre.
Menj, éld az életed, mellettem csak a halálhoz kötnéd magad, válaszd az életet…csak ezt muszáj volt még utoljára elmondanom Neked!
Most már jobban érzem magam..megleszek…Ég veled! – zokogott Anna.
-Anna, drága egyetlen igaz szerelmem!
A lelkem sivatag lett valóban mióta nem vagy velem, de Te üldöztél el, emlékszel? – rogyott le Móric is a sárba a lány mellé.
Több mint 3 évvel ezelőtt sírtam – zokogtam az ajtód előtt, hogy bármi is lesz gyere velem, keresünk egy másik orvost, felköltözünk a hegyekbe csak engedj be, ne küzdj egyedül ezzel.
Aztán megértettem, hogy félsz és minden áldott nap az ajtód előtt ültem míg egy napon az apád kérte, hogy ne gyötörjelek, ne jöjjek többet, ne is búcsúzzak el, mert csak kínozlak és kifelé csábítalak Téged a halál kapujába.
Mit tehettem volna, mondd mit?
Száradjon a lelkemen a halálod, ha mégsem sikerül a tervünk…azt nem bírtam volna ki…erre most idejössz esőben a Te állapotodban?
Hát tényleg ennyire meggyűlöltél, hogy azt akarod, hogy a halálod az én lelkemen száradjon? – zokogott tovább a férfi.
Anna teljesen ledöbbenve hallgatta Móric monológját majd elkezdte letörölni a férfi könnyeit és olyan szorosan ölelte át, hogy szinte megroppant a karja.
-Hát tényleg szeretsz és nem akartál elhagyni? – kérdezte a lány boldogan.
De akkor most mitévő legyek, így még nehezebb holnap az oltár elé engednem téged…- sóhajtott szomorúan Anna.
-Nehogy azt hidd, hogy nem hagynék itt csapot – papot érted kedvesem! – suttogta szerelmesen a férfi.
Ez csak egy elrendezett házasság, amit a szülők erőltetnek, sem nekem, sem a jövendőbelimnek nincs kedve az egészhez.
Ő is mást szeret és én is…én Téged, úgy igazán…lelkem életharmatját, az én Esőmet!
Szökjünk el most azonnal, menjünk el Bécsbe, hallottam, hogy ott van egy nagyon jó orvos, aki még Festetics Andornét is kezelte!
Mit szólsz hozzá Annám? – kérdezte lelkesen a férfi.
-Hosszú évek óta most először dobog igazán a szívem, most érzem azt, hogy igazán élek…talán lehetek még egy kicsit önző ennyi szenvedés után így bármily őrültség is, de a válaszom: IGEN! – lelkendezett Anna.
Móric gyorsan visszaszaladt a házba és egy bőrönddel, valamint az összes félretett pénzével tért vissza és néhány családi „ereklyével” hozományként, ami a későbbiekben még jól jöhet.
Kacarászva, apró csókokat váltva kelte útra a vonatállomás felé, úgy andalogtak, mint egy gerlepár és az eső továbbra is csak esett…
Másnap szomorú reggelre ébredt Anna és Móric családja és a város is.
A szakadó, féktelen eső mindig szed áldozatokat, ha túlságosan mohón esik és ez sajnos most sem volt máshogy.
Annyira esett előző nap az eső, hogy az egyik régi omladozó műemlék megadta magát az eső mardosó – kaparászó „veregetésének” és összeomlott…összeomlott és maga alá temetett egy fiatal párt, akik éppen a vonatállomásra sietettek…de az útjuk sajnos máshová vezetett ezek szerint a Sors térképén!
Most már együtt pihennek egy jobb életbe történő feltámadás reményében bízva és talán egyszer egy másik életben még boldogok lehetnek…ugye?
*Novella: saját írásom.
*Képek forrása:
~ Fortepan / Lukács Zsolt Szent István (Lipót) körút a Visegrádi utcasaroktól a Szemere utca felé nézve.
~ Fortepan / Nagy Gyula Városház tér 7. sz. Bakos–Mázer-ház üzletportálja tükröződik az esőben.
~ Fortepan / Horváth Miklós dr
Kossuth Lajos utca a 6-os szám I. emeletéről nézve, szemben a Szép utca.
~ Fortepan / Gyöngyi
Szlovákia, Pozsony,
Mihály utca a Mihály-kapu felé nézve.
