„ágyára dől a bús maga, eloltja csendesen a lámpát s rádől sötétlő bánata…” /Részlet Kosztolányi Dezső: Ne hidd, hogy…című verséből/
Az Alsó- ausztriai Purkersdorfi Szanatórium neve régen elég ismert volt itthon, hiszen viszonylag sokan és főleg a felsőbb körökből látogatták meg egy-egy nehezebb életszakaszukban a szanatóriumot, hogy igénybe vegyék a „szolgáltatásait”.
Bárhogy is hirdették akkoriban az újságok nincs mit rajta szépíteni egy ilyen jellegű szanatóriumba nyilván nem csak egy kis felüdülés miatt feküdtek be az emberek, hanem komoly okok húzódtak meg ezen döntésük (vagy a családtagjaik döntése) mögött.
Magára az épületre és a szanatórium környezetére, látványára viszont valóban illett az „felüdítő” jelző (illetve illik is, mert ma is áll még az épület).
Az épület tervezője a bécsi szecesszió egyik atyja Josef Maria Hoffmann volt, akit Victor Zuckerkandl kért fel a munkára.
Az építkezés 1903 és 1904 között zajlott és utána már birtokba is vehették a gyógyulni vágyók a helyet.
Az ide érkező pácinesek, ha „szűken” szeretném összefoglalni akkor 2 típusú „gyógycsomag” közül választhattak:
– reumatológiai és
. pszichiátriai kezelésekből álló „csomagok” álltak a rendelkezésükre.
Ezekbe most inkább nem mennék részletesebben bele, mert nem illene az oldal profiljába ez a vonal, de, ha valakit érdekelne a téma akkor csatolok képként egy újságcikket, amiben részletesen kifejtik ezt az részt is.
No, de lessük meg inkább közelebbről egy kicsit a szanatórium épületét, hogy hogyan is festett miután elkészült.
Stílusát tekintve javarészt szecessziós jegyeket visel magán a szanatórium és fontos itt megjegyezni azt is, hogy Hoffmann több művészt is bevont a munkálatokba (grafikusok, iparművészek stb.) így gyakorlatilag egy csodálatos „szakmai találkozások” eredménye lett az épület.
A szanatóriumban a bútorok is kész mesterművek lettek, hiszen Hoffmann mindenben a maximumra törekedett.
Az épületet körbeölelő kinti környezetre sem lehetett panasz, mert a korabeli leírások alapján olyan tipikus „béke-szigete” hangulatot árasztott magából a park.
1926-ban Leopold Bauer valószínűleg a rohamosan fogyó helyek miatt egy plusz szinttel bővítette ki a szanatórium épületét így még többen tudtak részesülni a purkersdorfi testi és lelki „felfrissülés csodájában”.
A szanatórium a nyitásától kezdve hosszú évekig népszerű volt, szárnyalásának a tulajdonos Victor Zuckerkandl 1927-ben bekövetkező sajnálatos halála vetett véget.
Innentől kezdve hiába maradt családon belül a szanatórium, de már semmi sem ment úgy, mint régen.
Aztán természetesen ahogy szoktam mindig írni a történelem viharai sem kímélték a helyet, majd az 1950-es évek hoztak ismét pozitív fordulatot a szanatórium történetébe.
Ezekben az időkben a protestáns egyházé volt az épület és ismét kitárta a kapuit a betegek előtt (kórház és szociális otthon is működött itt akkoriban, ha jól tudom).
1975-ben végül nem tisztázott okok miatt a szanatórium végleg bezárta a kapuit és sokáig félő volt, hogy az enyészet lesz csupán már csak az egyetlen lakója míg végül meg nem adja magát neki az épület.
Végül egészen az 1990-es évek közepéig kellett arra várni, hogy ezt a ritka műemlék szanatóriumot megmentsék.
A „mentési munkálatok” során teljes egészében kívül és belül is a Hoffmann által megálmodott formát kapta vissza az épület, Bauer szintjét pedig úgy eltűntették mintha sohasem létezett volna.
Szerencsére jelenleg is pompás állapotban tündököl az épület és a honlapja alapján „Hoffmannpark -Seniorenzentrum” néven idősek otthonaként nyújt békés menedéket azok számára, akiknek szüksége van rá.
A mai bejegyzés sorait pedig egy fontos üzenettel szeretném zárni, ha már egy szanatórium volt a főszereplője.
A lélek védelme, a lelki egészség egy nagyon fontos dolog és ugyanúgy, mint a test egészségének a megőrzésében itt is nagyszerepe van a prevenciónak.
Ha egy aprócska jelét is érezzük annak, hogy valami „nem stimmel” akkor ne féljünk segítséget kérni, mert sok esetben csak így lehet megelőzni a nagyobb bajokat (természetesen nem csak a lélek esetében).
Nem gyengeség, nem szégyen…esendők vagyunk…emberek vagyunk…fogjuk meg egymás kezét, ha kell…de a magunkét se engedjük el!
Egy vers idézettel kezdtem a posztot, így szintén egy idézettel is zárnám, hogy egy keretbe zárjuk ezt az egész „szanatórium-művészetet”:
„Már nem fáj más, Csak az fáj mindig jobban, Hogy önmagamba lassan visszanőttem. Betokozódtam, elszigetelődtem. Mint a temetkező selyembogár: Magam a selymeimbe beleszőttem. Szeretnék egyszer lepke lenni még. Öröm mézét, búbánat harmatát Az arany élet-réten vinni szét." /Idézet Reményik Sándor: Már nem fáj más…című verséből/
Higgyünk abban, hogy mind kitudunk törni az esetleges saját „betokozódásainkból”! #csakpozitívan
*Képek, cikkek forrása: ADT.
Azon belül pedig:
~ Régi – Új Magyar Építőművészet, 2010. / 3. szám, 56. oldal, kép a szanatórium étkezdéjéről
~ Színházi Élet, 1928 / 26. szám, „Mit lát a pesti orvos Purkersdorfban?” c. cikke
~ Színházi Élet 1926/ 52. szám, „Mi a titka annak, hogy Purkersdorfba olyan szívesen mennek a magyarok?” című cikke a szanatórium képével együtt.
~ Művészet, 1987 / 10. szám, kép a szanatórium biliárdszobájáról
Mindig mosolygós, folyton álmodozó lány beleveti magát az épsztorik világába, amit meg is akar mutatni a világnak (de Magyarországnak mindenképpen). Mi rossz sülhet ki ebből? 🙂
