Kedvesek!
Ma van a Magyar Költészet Napja, így ennek aprópóján egy olyan verset hoztam ma Nektek amely gyönyörűen leírja az építészet és a költészet kapcsolatát Reményik Sándor szemszögéből nézve.
Remélem tetszeni fog Nektek ez a „speciális poszt” is! 🙂
Reményik Sándor:
Az építész fia
„Az építészet megfagyott zene.”
Apámban a muzsika megfagyott.
Nem lírizált. Arányok érdekelték,
S nyugodt vonalak, egyszerűk, nagyok.
Az én fejembe, bárhogy erőltették,
Nem ment a számtan s geometria.
Álom-part felé hullámzott a vérem,
És költő lett az építész fia.
Sokáig azt hittem, a dal egészen
Anyám lelkén át sugárzott belém,
Tűzhely-oltáron feláldozott vére
Lappangó cseppje minden költemény.
A nem sejtett apai örökségre
Eszméltet most mások ajkán a szó:
„Bár lelke lágy, a verse vas-szilárd,
Nem áradozó, nem is olvadó
Ő az építők fajából való.”
Én építész!… a versek építésze!…
Apám, nézd titkos törvényét a vérnek:
Oly távoleső mesterségeink
Valahol látod, mégis összeérnek.
Való igaz: én is csak építettem,
Egy-egy sor vas-traverzét róttam át
A vers-épületen, – és megvetettem
A fölösleges ornamentikát.
Való igaz: mindíg volt alapom,
A mélybe ástam szigorú falat.
Úgy hágtam emeletről-emeletre,
S szerettem a nagy, nemes vonalat.
Való igaz: mindíg volt teteje
Költeményemnek – s néha tornya is,
S nem játékból, de azért építettem,
Hogy lelkek lakhassanak abban is.
Való igaz: bennem sem olvadott
Egészen fel a megfagyott zene.
De vámon vesztve, réven nyertem én,
S versem gátja lett versem ereje.
Én építész… a versek építésze…
Örvénylő, mély törvénye van a vérnek:
Új formát ölt és más dimenziót…
Apám, köszönöm ezt az örökséget.
/Kolozsvár, 1927 január/
*A kép saját fotó, 2021 decemberében készítettem.
Mindig mosolygós, folyton álmodozó lány beleveti magát az épsztorik világába, amit meg is akar mutatni a világnak (de Magyarországnak mindenképpen). Mi rossz sülhet ki ebből? 🙂