Pécs Tettye városrésze számtalan csodát rejt, mesebeli épületeket, gyönyörű természeti csodákat és még sok mást, amivel rengeteg turistát vonz fel magához.
Aki már régóta követi az oldalamat az már tudhatja, hogy mennyire szeretek a Tettyén kóborolni, nem is tudnék választani, hogy pontosan melyik a kedvenc helyem fent, mert mindegyik részét ugyanúgy szeretem…na, jó talán a mésztufabarlang egy kicsit távolabb áll a szívemtől, de az is csak azért, mert kicsit ódzkodok barlangokba bemerészkedni.
A mai bejegyzésben egy gyönyörű arborétumba „elrejtett” épület történetével foglak Titeket megismertetni, ami nem máshol, mint a Pintér-kertben található és jelenleg a Duna – Dráva Nemzeti Park Igazgatóság központjának az otthonául szolgál.
Olyan szívesen írnék a Pintér családról is, de tudom, hogy ezen oldal nem a családtörténeti részre fókuszál, de ha esetleg szeretnétek ilyen jellegű történetekről olvasni akkor azt kérlek jelezzétek kommentben, mert Instagramon tervezek egy sorozatot #múltrólajelennek címmel, ahol néha röviden, lényegre törően (uh, vajon ez fog nekem sikerülni?) írnék néhány ikonikus hazai személy/ család történetéről…persze ha csak érdekel Titeket!
No, de akkor fogjuk meg egymás kezét és sétáljunk be a Pintér – kert varázslatos világába csalogató kapuján és vesszünk el együtt a zöldölelésben és ha már minden különleges növényt megcsodáltunk együtt akkor lessük meg azt a csodálatos „házikót”, ami a mai bejegyzésünk főszereplője.
Ez a „házikó” valójában egy villa, ami egykori tulajdonosának a nevét viseli, aki nem más volt, mint Pintér János banktisztviselő, a „növények és Pécs szerelmese”.
A villa a 19. század végén épült és közel kéthektárnyi kert fonja körbe.
Az épület homlokzatán található egy különleges márványtábla, ami nem kisebb eseménynek állít emléket, mint Ferenc József 1891-es pécsi látogatásának ugyanis az akkori uralkodó innen tekintette meg június 21-én „a kies Tettyét”.
A kerti séta során utunkat egyedi és szép kőpillantások „kísérik” nyomon, ugyanis a kertben „szárnyas oroszlán” és kőszobrok is láthatók, melyeket a Nagyharsányi Szoborparkban készítettek külföldi és hazai szobrászművészek, többségüket az 1970-es években.
A szárnyas oroszlán pedig, hol máshol is készülhetett volna mint a Zsolnay gyárban!
A villa köré nőtt arborétum egyébként 2 részre bontható:
~ Alsó részre – ez a gyűjteményes kert, itt található a két tavacska is
~ Felső részre – ezen a részen a mecseki karsztbokorerdő jellegzetes szépségeit csodálhatják meg az itt sétálók.
Nagyon sokszor időztem már itt el a kertben (a belépőjegy ára sem érdekelt), mert egyszerűen olyan szintű nyugalmat áraszt magából, hogy azt szavakba sem tudom önteni.
A régi kőlépcsőkön sétálgatva szinte megelevenedik előttem az egyik kedvenc regényem a Tündérváros néhány fejezete.
Szinte látom magam előtt Irma nénit ahogy a naplójába szorgosan körmöli az Ő szeretett Jánosának visszaemlékezései alapján Zsolnay Miklós élettörténetét.
Ah, de csak sikerült elkanyarodnom az épület történetétől…akkor most kérlek Titeket, hogy rántsatok vissza a házhoz…3…2…1…jó, éreztem a kézen fogást, most már újból a ház ajtajában állunk!
A villa legutóbbi felújítása egyébként nemrég, egész pontosan 2020. március 11-én kezdődött el.
A ház eredeti funkcióját tekintve egy tipikus mecseki présház volt, ami a jelenlegi küllemét az évek során rajta történő munkálkodások, bővítések által nyerte el.
Jelenleg a villa dolgozószobája az a hely az épületben, ahol az eredeti enteriőr látható, ez a része látogatható egyébként csak az épületnek, a többiben ugye az igazgatóság dolgozói dolgoznak.
A felújítási munkák legnagyobb attrakciója az új kilátó volt, mely fából épült, üveg mellvédes kilátó, ami káprázatos panorámára tekint rá.
A kert egyébként 1977 óta Természetvédelmi Terület, a 2009-es esztendőtől pedig a Nyugat – Mecsek Tájvédelmi Körzet része.
Ti jártatok már a Pintér-kertben, ha igen akkor Titeket is elvarázsolt a hangulata?
A csodabogyókat (ez a nevük, nem az én „költői” túlzásom) mindenképpen lessétek meg ha ott jártok!
Képek forrása:
- A színes fotók (Anya és gyermeke szobor, illetve csodabogyós) saját képeim.
- A fekete- fehér képeké (cikkekből kivágottak) pedig: Hungaricana, azon belül pedig a Dunántúli Napló 1993. július 22.-én, 1987. január 10.-én és 1994. március 15.-én megjelent számai.
Mindig mosolygós, folyton álmodozó lány beleveti magát az épsztorik világába, amit meg is akar mutatni a világnak (de Magyarországnak mindenképpen). Mi rossz sülhet ki ebből? 🙂
