~ Novellám A hajnalfény útján margójára és az „Utazó” emlékére ~

Csípős októberi szél csipkedi pirosra az amúgy igencsak sápatag arcomat, brrr mindjárt megfagyok, de most már nincs idő tovább sajnálni magamat, haladnom kell a buszmegálló felé, ha nem akarom lekésni a Főpályaudvar felé tartó járatot.

Különleges nap ez a mai, vagy legalábbis kicsit különlegesebb a szürke és rutinszerű hétköznapokhoz képest.

Már hónapokkal ezelőtt megváltottam a jegyemet a ma Pécsre érkező és Budapest végállomásra befutó nosztalgia gőzmozdonyra.

Nem nagy dolog tudom, de már nagyon régóta ki szerettem volna próbálni azt, hogy milyen gőzparipán utazhattak a nagy elődök.

Mindig is furcsa voltam, olykor már jobban érdekelt a múlt, mint a jelen aztán félve attól, hogy elveszik a jövőm a múltban élés miatt inkább jobbnak láttam kirángatni magam a levéltárak, múzeumok és poros padlások múltba repítő varázsbuborékjaiból.

Persze azért még az érdeklődésem nem veszett el teljesen a régi dolgokkal kapcsolatban, mert bizony nem tudja teljesen elnyomni magában az ember azt az érzést, hogy lehet, hogy rossz korba született.

Az ilyen kis apró kiruccanások, mint például ez a mai nosztalgiajáratozás egy kicsit mindig „kóstolók” számomra a múltból, apró időutazások, amelyek kicsit tényleg kibillentik az embert az olykor komor valóságból.

DeLorean híján ma nekem egy szuper gőzparipa jutott, hogy egy cseppet átszökhessek vele a múltba, mert azért néha engednem kell a „csábításának”.

Igazán misztikus dátumra esett ez a mai vonatozás ugyanis október 30.-a az egyik kedvenc múltbéli alakomnak Zsolnay Miklósnak a feltételezett születésnapja.

Azért feltételezett, mert néhány forrás szerint 31.-én, de van olyan amelyik szerint november elsején született…hiába, ez a Miklós mindig is egy különleges figura volt, még a születésnapjának a dátuma, sem „egyszerűen” behatárolható dolog.

Miklós egyébként híresen nagy utazó is volt, rengetegszer járta meg gőzparipán a Pécs – Budapest útvonalat és addig bizony soha nem indult el a vonat amíg Ő fel nem szállt rá.

Az utolsó útján is vonat repítette vissza szeretett szülővárosába Pécsre, szóval tényleg furcsa módon, de valamilyen szinten tényleg összenőtt az élete és a halála is a vasúttal.

Vajon hozza – e majd azt az igazi nosztalgia élményt az út amire vágyok?

Bárhogy legyen is, ez most már mindjárt kiderül ugyanis igaz, hogy gondolatmeneteimbe elveszve ámde szerencsésen sikerült végül megérkeznem időközben a Főpályaudvarhoz.

A nosztalgia gőzös 22:22 perckor indul a 2-es peronról, tökéletes időzítés, tökéletes számok!

Imádom az esti vonatozást, így hát szándékosan választottam a legkésőbbi időpontot a lehetséges három közül.

A szerencseszámom a 2-es így abban is biztos vagyok, hogy az út is szerencsésen fog alakulni, vagy legalábbis zökkenőmentesen.

Már indulás előtt 15 perccel megkezdhettük a felszállást és jó előre borítékolható volt a teltház.

Cosplay-es beöltözött alakokba botlottam már az első körbe, lehet tán nekem is illett volna az alkalomhoz öltöznöm?

Most már mindegy, győzött a kényelem és a fagyhalál elleni védelem – mosolyodtam el.

 A legkisebbektől a legnagyobbakig egyébként mindenféle korosztály képviselte magát az utasok között.

Voltak, akik csoportosan érkeztek, én szándékosan magányosra terveztem ezt az utat, hogy jobban eltudjak mélyülni a nosztalgiába.

Lassan, de biztosan léptem fel a 424-es egyik I. osztályú kupéjába, oda ahová a jegyemet „dobta nekem a gép”.

Nem a legrégebbi gőzparipa, de egy igazán varázslatos darab az már egyszer biztos!

Eljött az indulás pillanata és nem csak a gőzmozdony kezdett zakatolásba, hanem a szívem is.

Nem hoztam olvasnivalót, sem inni és ennivalót csak a zenelejátszómat telepakolva jóféle komolyzenével…csak, hogy még hatásosabb legyen az „időutazás”.

„AI. Evelin”

Lassacskán haladtunk és még bizony volt pár megállóhely is a végállomás előtt, ahol izgatott utasok várták azt, hogy felszállhassanak a 424-esre.

Egy idő után a gyomrom is jelezte, hogy készen áll arra, hogy megszemlézzem a nosztalgiajárat büfékocsijának a kínálatát.

Ó, jó kis zsíros kenyér lilahagymával jövök! – nyaltam meg a szám szélét.

A büfékocsi felé tartva reflexszerűen lestem rá az órámra, hogy ildomos-e még ennem.

Éjfél előtt járunk 2 perccel, de kit érdekel ilyenkor a diéta! – mosolyogtam magamba.

A büfékocsiba belépve furcsa látvány fogadott, vagyis a nagy üresség!

Furcsállottam, hogy sehol sincs senki és már éppen indultam volna visszafelé amikor hirtelen elkezdtek a kocsiban villódzni a fények, hirtelen nagyobbat fékezett a vonat is így magatehetetlenül zuhantam bele az egyik ülésbe.

Na szép, mindjárt kitöröm itt a nyakam a nagy nosztalgiába – csattantam fel hangosan.

– Azért tán nem ennyire súlyos a helyzet kedves! – törte meg a csendet hirtelen egy férfihang a semmiből.

– Jézusom, ki van itt? – kiálltottam fel indokolatlanul hangosan, hiszen az előbb még teljesen üres volt a vonat.

– Jézus mondjuk pont nincs itt, de ha időben felérünk Pestre akkor még akár meg is leshetünk pár szép templomot – szólalt meg ismét az ismeretlen férfihang kissé gúnyosan, mely hanghoz már végre arcot is tudtam társítani miután a mondat közepén visszatért a büfékocsiban a világítás.

– Most ez valami vicc, vagy Ön egy jól „betalált” cosplay-es? – kérdeztem kissé bambán miután megláttam magam előtt ülve Zsolnay Miklós kiköpött mását, aki éppen egy újságot helyezett hanyagul maga mellé, hogy rám tudjon figyelni.

„Zsolnay Miklós „képregényes” alakja

– Miklós hagyd már a kisasszonyt a templomokkal, mindenki tudja, hogy a kaszinó előrébb való neked a sorba – szólalt meg jobb oldalról is egy férfihang.

– Jézus mindenütt ott van, nem kell ahhoz templomba menni, hogy érezd a jelenlétét – mondta felháborodottan egy női hang a hátam mögött.

Össze-vissza cikázott a tekintetem és szinte már hisztérikusan mondogattam, hogy nem, ez nem lehet!

Ez biztos valami vicc, egy jól sikerült tréfa!

Bizonyos, hogy a régi kisregényeimre reflektálva lephetett meg az egyik barátom, hiszen időutazás NEM LÉTEZIK! – kacagtam még mindig kissé hisztérikusan.

Próbáltam magam lenyugtatni és kidugni egy kicsit a fejemet az ablakon, hogy levegőhöz jussak, de azt sem tudtam, hogy hogyan nyílik ki, vagy nyitható- e egyáltalán az ablak.

Elkeseredetten nyomtam az arcomat a hideg ablakhoz és amint kinéztem rajta láttam, hogy éppen eltűnik a Hold.

Na, ne…Holdfogyatkozás…ez már tényleg valami vicc ugye? – nevettem az ég felé.

Erőt vettem magamon és megfordultam.

Sikerült végre jól körbenéznem és úgy festett miután az agyam kezdte felfogni a körülöttem zajló jelenetet, hogy talán mégis lehetséges, hogy ez az út tényleg nagyon szerencsésen alakult nekem.

Zsolnay Miklós, Littke Lőrinc, Reéh György, Pintér János és Zsolnay Júlia ültek értetlenül bámulva rám a kocsiba.

Egyből megismertem őket, hiszen oly’ sokat olvastam róluk, oly’ sokat láttam róluk fotókat…ők tényleg Ők!

Látszott rajtuk, hogy nem értik, hogy mi a bajom ezért próbáltam lassan és higgadtan a felismerés után megszólalni, hiszen már teljesen biztos voltam abban, hogy ennyire jól „castingolt” színészgárdát senki sem tudott volna pusztán az én kedvemért összeválogatni.

-Ne haragudjanak kérem, de én teljesen össze vagyok most zavarodva!

Én Evelin vagyok és ma 2023. október 30.-án szálltam fel erre a nosztalgia-gőzmozdonyra egy kis pesti kiruccanás céljából.

Önök nagyon ismerősnek tűnnek nekem, de a józanész azt diktálja, hogy ne is mondjam ki, hogy mire gondolok éppen…

– Éjfél elmúlt október 31.-e van – javított ki Littke tárgyilagosan.

– Ne aggódj kedves, csak mond ki bátran amire gondolsz, nem jársz rossz úton hidd el – bíztatott Júlia.

„Zsolnay Júlia„

– Nincs erre időnk, kimondom akkor én: egy valóban különleges járaton utazik éppen, az éjféli Holdfogyatkozástól számítva Napfelkeltéig velünk utazhat, hiszen tudtuk, hogy nagyon szeretne már velünk találkozni, de amint felkel a Nap elfogunk ám tűnni – csattant fel türelmetlenül Miklós.

– Ej, Miklós közölhetted volna ezt kissé kíméletesebben is – szólalt meg kissé rosszallón Pintér János.

„Pintér János”

– Én meg csak kezet csókolva bemutatkoznék míg magához tetszik térni – suhant mellém Reéh György.

„Reéh György”

– Azt a mindenségit, Koczián Sándort hol hagytátok, vagy tán most ír nekem verset valamelyik hátsó részén a kocsinak –   nevettem továbbra is a kelleténél kicsit hisztérikusabban.

– Sándor majd később csatlakozik, ne legyen már telhetetlen kedves – szólalt meg ismét Littke.

„Littke Lőrinc”

– Üljön le drágám ide mellém, kérdezzen bármit most itt a lehetősége rá – vont maga mellé nyugatón átölelve Júlia.

– Én igazán nem tudom mit is kérdezhetnék – hebegtem és közbe már potyogtak is a könnyeim.

Tényleg nagyon örülök, hogy találkozhatok Önökkel…de ez tényleg a valóság vagy tán beütöttem a fejem amikor fékezett a vonat? – kérdeztem félénken.

– Dehogy ütötte be, különben is erősebb magának attól a buksija, hogy egy kis fékezéstől betörje ahogy elnézem – szólt rám dorgálón Miklós.

– Jól van na, azért nem kell egyből beszólni – ripakodtam rá.

– Beszólni, de mibe bele…vagy ezt, hogy érti?

Beszéljen érthetően, Oh mein Gott! – hüledezett Miklós.

– Schön…akkor maga tényleg félig német – félig magyar mondatokban beszélt – csipkelődtem vissza Miklósnak.

– Ne a firkászok irományai alapján ítéljen meg engem!

Itt a lehetősége valóban megismerni, de mégsem teszi…ejnye mondtam én, hogy hagyjuk ezt a körutat ki, mert csak ámuldozás meg bámészkodás lesz a vége – horkant fel Miklós.

– Drága barátom légy már türelmes szegény hölggyel, próbáld magad a helyébe képzelni – próbálta lenyugtatni Pintér az egyre türelmetlenebb Miklóst.

– Elnézést uraim és hölgyem…most már tényleg észhez térek és kérdezek…ej, el sem hiszem, hogy micsoda mázlim van!

Tényleg bejött a szerencseszámom és eme különleges dátum kombója – örvendeztem gyermekien.

No, de most már tényleg kérdezek! – lelkendeztem tovább.

– Csak azt ne kérdezzem drága, hogy miért lehetséges ez a találkozó…ezzel ne húzzuk az időt, az időkorlátot már amúgy is tudja – szólt rám kérlelőn Reéh.

– Rendben akkor ezt a rész ugorhatjuk is, mert nagyon kevés időnk van és nekem pedig nagyon sok kérdésem – lelkendeztem tovább.

Az első kérdésem az lenne, hogy…hoooogy…hoooooogy – ragadt belém a szó, mert hirtelen egyre jobban rázkódni kezdett a vonat.

Hirtelen éles fény hasított a szemembe, szinte már vakító, de közben meg csak arra tudtam gondolni, hogy milyen bosszantó, hogy nem tudok egy épkézláb mondatot se kinyögni.

A fény egyre és egyre erősebb lett, a nyelvem pedig egyszerűen nem akart forogni.

Egyre kevésbé láttam a vakító fénytől az előttem lévő alakokat és ettől nagyon megijedtem.

A fény mellé erős sípoló hang is társult…ez már őrjítő! – gondoltam magamban, de még mindig nem tudtam beszélni.

Csak Júlia hangját hallottam ki a fülsüketítő sípolás zajtengere mögül, aki ennyit súgott, hogy:

– Majd később kedves, most még sincs itt az ideje ennek a találkozónak!

Próbáltam volna őket marasztalni, de egyszerűen nem tudtam már kontrollálni azt, ami körülöttem és velem történik.

Fény, sípolás, rázkódás…ezek váltották egyre és másra egymást.

Becsuktam a szemem, mert már nem bírtam elviselni az égető fényt, a rázkódást és a hangokat sem aztán hirtelen csend lett és óvatosan kinyitottam a szememet és egy orvosi köpenyes férfi nézett velem szembe.

– Maga meg kicsoda, mi történt velem, mi folyik itt? – motyogtam erőtlenül.

– Nyugodjon meg kisasszony, ne ijedjen meg, de Önnek pár nappal ezelőtt egy nagyon csúnya balesete volt.

A szemtanúk szerint a Pécsi Főpályaudvarnál a helyijáratos buszról leszállva éppen a zebrán haladt át amikor egy figyelmetlen autós elütötte Önt.

Az úr ittas volt és a köd sem segítette a látási viszonyokat.

Nemrég egy komoly koponyaműtétet hajtottunk végre Önön és úgy tűnt nem fog felébredni a kómából, de hál Istennek erős és fiatal a szervezete, még az Égieknek vannak Önnel terveik ahogy látom!

Jobb, ha megköszöni az Őrangyalának a védelmet kisasszony! – mosolygott bátorítón a doktor.

– De, hogy lehet az doktor úr, hogy én úgy emlékszem, hogy fent ültem már a vonaton? – kérdeztem tanácstalanul.

– Fogalmam sincs, hogy miért van ez, tudja az emberi agy kifürkészhetetlen és még mi sem látunk bele teljesen …– mosolyodott el a doktor.

No, de most már tessék pihenni, ne fárassza ki magát, nehéz út van maga előtt még, ha nem is szállt fel arra a vonatra– szólt rám dorgálón az orvos.

Magára is hagyom, de csak egy pár percre mert mindjárt visszajön a nővérke Önhöz – közölte tárgyilagosan és már el is tűnt a kórterem ajtajában.

No szép kis utazás volt ez gondoltam magamban, de azért mégis tettem egy kört a múltba…még ha csak a baleset furcsa „mellékhatásaként” is, de utaztam!

Aztán hogy ez az út tényleg csak a képzeletem szüleménye volt – e az most nem is számít…lényeg, hogy élek, a találkozót meg majd úgyis folytatjuk egyszer az Égi Nosztalgiajáraton, de titkon azért reménykedem benne, hogy még nagyon sok-sok év múlvára szól majd rá a jegyem.

Nincs elég idő felkészülni egy Miklós – féle szópárbajra, csevejre – mosolyodtam el magamban és lehunytam egy picit a szemem, hogy aludjak, mert tényleg fárasztó volt ez az „út”.

Én a Zsolnay Negyedben

* A novellát én „Evelin, a Műemlékvadász” írtam, olyan lett amilyen, de nagy szeretettel készült.

*A képeket AI. segítségével generáltam, kivétel az utolsót amelyekien tényleg én szerepelek.

A szereplők természetesen a valóságban is léteztek, ám a novellához kapcsolt képeken nem ők szerepelnek, ezeket a képeket az AI. képkészítős programmal generáltattam, az eredeti szereplőkhöz nem igen hasonlítanak…most nagyjából az volt a cél, hogy a képek valamilyen szinten kapcsolódjanak a szövegkörnyezethez.

Eeredeti képek a szereplőkről:

Zsolnay Miklós fotója:

A csoportképen, ahogy a leírás is mutatja több főszereplő is látható: Zsolnay Miklós, Reéh György, Littke Lőrinc.

*Régi fotók forrása: ADT.

Saját fotóm (Zsolnay Negyedbe készítettem) amelyen Zsolnay Júlia és a Zsolnay család több tagja is szerepel:

Pintér Jánosról nem találtam ADT.-n sajnos fotót (lehet figyelmetlen voltam), de aki szeretné itt megtudja lesni Őt: