Ma egy olyan bejegyzéssel készültem Nektek, amely nem csupán egy műemlékről (jelen esetben egy helyi védelem alatt álló víztoronyról), hanem a megemlékezésről is fog majd szólni, méghozzá az 1848- ’49-es szabadságharc hőseiről történő megemlékezésről.

Sokat gondolkodtam, hogy idén milyen formában köthetném össze a hőseink emléke előtt történő tisztelgésemet egy adott műemlék / helyi védelem alatt álló épület bemutatásával, hiszen a múlt évben már írtam a forradalomhoz köthető egyik legikonikusabb helyről a Pilvax kávéházról, aztán miközben azon töprengtem, hogy akkor most mi is legyen ekkor szó szerint szembe jött velem a válasz a kérdésemre méghozzá nem máshol, mint a Hatvani buszpályaudvaron.

És hogy miért itt szállt meg az ihlet?

Nos, azért, mert duplán különleges ez a helyszín ilyen szempontból, ugyanis a buszpályaudvar egy különleges és védett víztorony tövében található plusz egykoron a buszpályaudvar területén (tehát a víztorony szomszédságában) állt egy olyan 1848 – 49-es emlékmű is, amely alatt 10 honvéd aludta örök álmát.

Arra gondoltam, hogy nem csupán a víztoronyról írnék most Nektek, hanem az egykoron mellette álló emlékmű történetéről is.

A fent említett emlékművet 1904-ben közadakozásból állíttatták fel Hatvan lakosai, ahogy ezt az emléktábláról megtudtam.

Az emlékmű az 1848- 49-es szabadságharc (a leghíresebb helyi ütközetek 1849.  áprilisában történtek) áldozatainak emléke előtti tisztelgésként készült el.

2010-ben a buszpályaudvar teljeskörű felújítása és bővítésekor az itt található emlékművet áthelyezték, az itt örök álmát alvó 10 honvéd földi maradványait pedig az önkormányzat 2010. szeptember 29-én a városi Köztemetőben helyezte örök nyugalomra.

Most, hogy megismerkedtünk az egykoron a víztorony mellett álló, ma már áthelyezett emlékmű történetével (amit régen a helyiek sírhelyként emlegettek inkább) most lessük meg közelebbről a víztornyot is! 😉

A víztorony „nagyságát” mi sem jelzi jobban mint, hogy a 2010-ben a tövében átépített Radnóti téri buszpályaudvar „küllemét” teljes mértékben a víztoronyéhoz vagy ahogy sokan emlegetik városi víztárolóéhoz igazították.

Ennek a nagyszerű döntésnek hála a régi és az új tökéletesen megfér egymás mellett, ugyanis teljes mértékben arra törekedtek a kivitelezők, hogy egy nagy egységként harmonizáljon egymással a két épület és ez sikerült is.

Úgy tűnik ki a helyi védelem alatt álló épített emlék a környezetéből, hogy nem üt el tőle, „csupán csak” kimagaslik mellőle.

Ez most furcsán is hangozhatna, ez a mondat, de szerintem értitek, hogy mire is gondolt a költő helyett a műemlékvadász. 😉

A víztorony szerencsére (ahogy a pár hónapja általam készített képen láthatjátok is) nagyon jó állapotban van és ez szerintem nem csak a „fiatalságának” köszönhető, hanem annak is, hogy tényleg óvva van az enyészettől.

Remélem tetszett Nektek ez a kissé „kevert” bejegyzés, ami egyszerre akart megemlékezés és bemutatás is lenni!

A poszt zárásaként pedig engedjétek meg nekem kérlek azt, hogy megosszak veletek egy számomra kedves verset, amely szintén a mi 1848 – 49-es szabadságharcosainknak állít emléket!

Juhász Gyula:

Március idusára

Vannak napok, melyek nem szállnak el,
De az idők végéig megmaradnak,
Mint csillagok ragyognak boldogan
S fényt szórnak minden születő tavasznak.
Valamikor szép tüzes napok voltak,
Most enyhe és derűs fénnyel ragyognak.
Ilyen nap volt az, melynek fordulója
Ibolyáit ma a szívünkbe szórja.
 

Ó, akkor, egykor, ifjú Jókai
És lángoló Petőfi szava zengett,
Kokárda lengett és zászló lobogott;
A költő kérdett és felelt a nemzet.
Ma nem tördel bilincset s börtönajtót
Lelkes tömeg, de munka dala harsog,
Szépség, igazság lassan megy előre,
Egy szebb, igazabb, boldogabb jövőbe.
 

De azért lelkünk búsan visszanéz,
És emlékezve mámoros lesz tőled,
Tűnt március nagy napja, szép tavasz,
Mely fölráztad a szunnyadó erőket,
Mely új tavaszok napját égre hoztad,
Mely új remények ibolyáját fontad.
Ó nagy nap, szép nap, légy örökre áldott,
Hozz mindig új fényt, új dalt, új virágot!

*Kép: saját fotó

*Vers forrása: ADT., ahogy minden egyéb információé is (+ ugye az emléktábla is “súgott” nekem információkat).

Previous article„Szekszárdon születtem…” – avagy Babits szülőházának a „Kelemen – háznak” a története
Next articleA hajnalfény útján 1-2. alternatív befejezései – avagy 2 évesek lettek a kisregényeim
Mindig mosolygós, folyton álmodozó lány beleveti magát az épsztorik világába, amit meg is akar mutatni a világnak (de Magyarországnak mindenképpen). Mi rossz sülhet ki ebből? :)

Ez az oldal az Akismet szolgáltatást használja a spam csökkentésére. Ismerje meg a hozzászólás adatainak feldolgozását .