A mai bejegyzés főszereplői / főszereplője kivételesen nem egy műemlék lesz vagy egy műemlékhez köthető esemény, emlékmű stb., hanem a március 18.-án 2. szülinapjukat ünneplő kisregényeim.
Akik régóta követnek az oldalaimon azok számára talán már nem újdonság ez az információ, hogy van 2 kisregényem, amiket az alábbi linkeken teljesen ingyen meg is találtok, ha esetleg elolvasnátok őket:
Első rész: https://mek.oszk.hu/20300/20315/
Második rész: https://mek.oszk.hu/21300/21341/index.phtml
Ezek a kisregények, mint az már oly’ sokszor említettem tisztelgések a részemről a Zsolnay család emléke előtt, akikre példaképként tekintettem mindig is.
Hihetetlen, hogy alázattal, szorgalommal, tehetséggel, kitartással és az alkotás iránti vágy erejével micsoda fantasztikus élettörténetet és örökséget hagytak maguk után…
Már évek óta tervezgettem, hogy valamilyen módon nekem is meg kellene emlékeznem róluk egy alkotással, mint azt már oly’ sokan mások is megtették, de nem tudtam, hogy milyen módon tegyem meg ezt.
Hosszú gondolkodás után rájöttem, hogy mivel írni nagyon szeretek ezért mi rossz sülhetne ki abból, ha a sajátos „Evelines stílusomban” írok egy olyan kisregényt, amelynek a család a főszereplője valamilyen módon.
Nehéz fába vágtam ezzel a fejszémet ugyanis már előzőleg született egy pár olyan fantasztikus regény, amelyeknek a családtagok voltak a főszereplői és úgy éreztem, hogy én ezeknek az írásoknak a szintjét nem tudom megközelíteni sem, de nem adtam fel és nem kezdtem nagy másolásokba, hanem inkább kerestem egy olyan cselekménymozgató szálat, ami a régebbi regényekben nem szerepelt és így jutottam el az időutazós vonalhoz…a többit pedig már tudjátok, ha olvastátok, hogy mi sült ki ebből az időutazósdiból. 🙂
Arra gondoltam, hogy ma az első kisregény publikálásának az évfordulóján (a második rész is 2020-ban jelent meg, de az már csak októberben) megosztanám veletek mindkét résznek az „alternatív befejezését”, amiket igaz végül anno elvetettem, de most megmutatnám őket hátha ezek a befejezések jobban tetszettek volna Nektek.
Kezdjük is az első rész „A hajnalfény útján – Egy különös időutazás története” alternatív befejezésével:
Ugye a megjelent verzióban a főszereplőnk a 2018-ból 1883-ba csöppenő Zsolnay rajongó Vivien a múltban megismert fazekas tanonc szerelmével Dénessel visszatér a kisregény végén 2018-ban, hogy boldogan élhessenek míg meg nem halnak.
Igen, ám, de mielőtt ezt a verziót megírtam bizony nagyon sokat hezitáltam, hogy jó lesz-e ez így, hiszen nincs megfejtve az időutazás lehetőségének a módja és miértje és vajon így, hogy lesz hiteles ez az egész, mert így olyan mintha bárki csak úgy ugrálhatna az évszázadok között és különben is miért akarna Vivien visszamenni a jövőbe, ha a múlt ennyire magával ragadta?
Aztán ebből következett a következő dilemmám, hogy Dénes miért akarná egy gyakorlatilag pár hete megismert lány miatt (akinek ráadásul vőlegénye van a saját idejében) otthagyni a biztos jövőjét, azt a csodálatos karriert, ami a „Morvai Gyárban” várhatna rá?
Persze létezik mindent elsöprő szerelem első látásra is, de itt túl sok volt benne a bonyodalom ugyebár…
Ezen fent említett okok miatt az első rész alternatív befejezése úgy alakult volna, hogy Vivien az utolsó pillanatban amikor Dénes is megjelenik a forrásnál inkább úgy dönt, hogy marad 1883-ban, mert bár mindig is félt, hogy az ottléte megkavarja az eseményeket az idővonalon, de ha már így is, úgy is „belezavart” az eseményekbe akkor nem akar duplán rontani a helyzeten azzal, hogy Dénesből is időutazót varázsol.
Vivient nem túl sok minden köti már 2018-hoz a saját idejéhez, igazából végig kívülállónak érezte magát a saját korában, ezért nem érzi áldozatnak ezt a döntését, hiszen Dénes sokkal többet veszíthetne, ha vele tartana a jövőbe és szereti annyira a férfit, hogy ezt ne tegye meg vele, hogy magával rántja az ismeretlenbe.
Vivien számára az is segíti a maradás döntésének a meghozását, hogy a példaképei közelében élhet, akiket továbbra is nagyon szeret, sőt Júlia és Miklós személyében igaz barátokra is lelt.
A múlt ismeretének a tudása ugyan kétélű fegyver egy időutazó számára, de Vivienünk bízik benne, hogy ügyesen tudja majd használni az ismereteit és így talán a múltban is boldogan élhet az Ő szeretett Dénesével.
Ez végül így is lesz majd, összeházasodnak Dénessel és mindketten sikert sikerre fognak halmozni.
Dénes páratlan tehetségű tervezője lesz majd a gyárnak, Vivient pedig Miklós maga mellé veszi üzleti tanácsadónak és együtt számtalan sikeres üzletet kötnek majd melyek által szárnyalni fog a Morvai gyár és a város is.
Az úgynevezett „tanácsadói” munkája mellett Vivien rengeteget jótékonykodik a Morvai lányokkal és szorgalmasan vezeti a naplóját is mellyel nem titkolt célja az, hogy hiteles képet mutasson majd vele a Morvai családról és a korabeli Pécsről a jövő számára.
Persze születnek majd gyerekeik is Dénessel és boldogan, békésen, egymás támaszaiként élik majd le az életüket, mindezt úgy, hogy Vivien nem okoz zavart a továbbiakban már az „idővonalon”.
Nos így is alakulhatott volna a kisregényem első részének a befejezése, de jobb is talán, hogy kockáztattam a másik változattal, mert ha nem tettem volna meg akkor soha nem született volna meg a második rész.
A második rész „A hajnalfény útján 2. – Miklós, az utazó” címet kapta és ebben az esetben Zsolnay „Morvai” Miklós lett a kisregényem főszereplője.
Nem titkolt célom az volt a folytatással, hogy egy boldogabb befejezést írhassak Miklósnak attól, mint ami az életben jutott neki.
Őszintén sajnálom, hogy egy ilyen zseniális tehetségű üzletembernek, aki mindemellett igazi egyéniség is volt, ilyen szomorú sors jutott az életben, hogy egy szanatóriumban (gyakorlatilag elmegyógyintézetben) élte le az utolsó éveit.
Úgy voltam vele, hogyha az élettől nem is kapta meg a boldog befejezést Miklós, na akkor majd én írok neki egyet legalább így…persze ez sajnos nem változtat semmin sem, de valamiért úgy éreztem, hogy legalább ilyen formában legyen egy „boldog Miklósunk”.
Az egy boldogabb sorsú Miklós mellett a második részben azt is tisztázni szerettem volna, hogy hogyan is működik ez az „időutazósdi” és talán sikerült is egy viszonylag elfogadható megoldást írnom a miértekre, amit most nem fogok leírni spoiler-ként, hátha valaki elolvasná még a kisregényeket.
A második részben ugye Miklós lesz az „utazó”, aki apja halála után nem sokkal ugrik egy hatalmasat a jövőbe, méghozzá egészen 2035-ig, hogy megtalálja önmagát és a kérdéseire a választ.
Persze ez sem jár kevesebb bonyodalommal, mint amennyivel Vivien utazása járt, de Miklóst sem kell félteni, hiszen kitűnően helytáll 2035-ben is és természetesen az igaz szerelmét is megleli.
A probléma azonban az, hogy választás elé kényszerül Miklósunk, hogy a családját és a gyárat (tehát a múltat) vagy a szerelmet (a jövőt) válassza?
Nem is Miklós lenne, ha nem oldaná meg ezt a problémát ügyesen és hatékonyan úgy, hogy közben gyakorlatilag az aranyközépúton mozog valamelyest.
Nem akar azonban visszaélni a képességeivel, ezért végül csupán csak búcsúzásra és információátadásra használja az időutazást.
Éduával a jövőben meglelt szerelmével sikerül megvalósítania a legnagyobb álmát is, hiszen sikerül családot alapítania így már Ő is megtudja milyen érzés is apának lenni.
Nos, így sikerült egy boldog befejezést kreálnom szegény Miklósnak, de természetesen ebben az esetben is sokat gondolkodtam, hogy miként kellene lezárnom a történetet.
Kicsit furdalt a lelkiismeret, hogy mondhatni „celeb üzletembert” faragtam Miklósból a kisregényben és valószínűleg (ismerve az életét) Ő ezt az „életstílust” nem biztos, hogy annyira szerette volna.
Igen, igen…szerette a partikat, a különböző eseményeket, de mindezt leginkább kötelességből vagy üzleti céllal szóval ez a része még nem is annyira lett volna tőle idegen, de az, hogy újságokban szerepeljen mindig az nem biztos, hogy tetszett volna neki.
Nem szerette a fizetett hirdetéseket se, ezért a kisregényben elnyert 2035-ös pozíciója sem tetszett volna neki szerintem, de ez valahogy adta magát a korhoz illően, szóval ezen nem módosítottam volna, viszont volt a fejemben egy másik befejezés a „Miklós, az utazó” esetében is, amit hosszas bevezető után meg is osztanék veletek.
Ezt a verziót egyébként végül azért csak „alternatív befejezésként” tartogattam, mert ez már csak félig lenne boldog befejezés és ugye pont a teljes boldog befejezés volt a célom Miklós esetében, de ebben az alternatív verzióban pedig az adja meg a szép lezárást, hogy végül úgy lesz benne boldog, hogy a családját sem hagyja el és a saját végzete elől sem menekül, mert elfogadja azt és ez az érzés adja neki a teljes békét, megnyugvást.
Úgy terveztem ezt megvalósítani, hogy Miklós éveken keresztül minden teljes Holdfogyatkozás évében „ingázik” a családja és Édua között.
Időközben kiderül, hogy Édua a második gyermekükkel terhes, amely kései terhesség meglepetésként éri őket, de a múltban meg már évek óta tombol az I. Világháború és bármennyire is fáj Miklósnak a választás, de úgy dönt, hogy amíg csak lehet addig védi a gyárat és a családját a háború viszontagságaitól.
Hiába tudja azt, hogy mi vár rá egyszerűen képtelen arra, hogy ilyen helyzetben megfutamodva a jövő páholyába nézze végig könyvekből azt, hogy mi is történt ekkoriban Pécsen és mivel annyiban már más lett az „idővonala” és a sorsa, hogy a szifiliszt megúszta, van már egy kislánya is így úgy gondolta, hogy amikor már újraépítik majd a háború végén a város és a gyár sorsát akkor majd gond nélkül visszatud majd térni Éduához és a gyerekeihez.
Édua természetesen nagyon aggódik, nem akarja egyedül végig csinálni a terhességet és attól fél, hogy elveszíti a szerelmét és a sok idegességtől a gyermeküket is, de Miklós végül meggyőzi, hogy ismerheti már annyira, hogy amit Ő eltervez azt véghez is viszi, így kétségek között gyötrődve ugyan, de elengedi Édua a férjét.
Az „utazás” előtt megnézik, hogy melyik évben lesz a következő tényleges teljes holdfogyatkozás, ami kicsit aggasztó, hogy 3 év múlva esedékes és így Miklós kimarad a születendő gyermekük első 3 évéből, de már meghozta a döntését és úgy van vele, hogy lehet, hogy most 3 év elveszik a közös idejükből, de előttük áll még sok – sok közös év.
Az induláskor a már 7 hónapos terhes Édua is elkíséri Miklóst a forráshoz (a kislányukra a keresztszülők vigyáznak addig, mert ő természetesen nem tud semmit sem az apja múltjáról) és megbeszélik, hogy 3 év múlva a Morvai család mauzóleumánál találkoznak pontban délben, aztán egy hosszú búcsúcsók után Miklós beleveti magát a háború sújtotta Pécs eseményeibe.
1917-be csöppen és bízik abban, hogy mivel még van 1 éve a szerb megszállásig így ügyesen tudja majd intézni a család dolgait.
A célja az lenne, hogy ideiglenesen Bécsbe költöznek mind és ott is létrehozna egy kisebb testvérgyárat és amint lecsillapodtak a kedélyek akkor visszatérnek mind Pécsre és a bécsi gyárat már onnan is tudják majd irányítani.
Persze semmi sem úgy megy, mint azt eltervezte és minden széthullani látszik körülötte, de nem adja fel és a lehetőségekhez képest azért egész jól boldogul a családjával együtt.
Segédkeznek ott és úgy, ahol tudnak és közben a gyár jövőjét is tervezgetik.
Természetesen mindeközben már nagyon várja Miklós, hogy 1920 legyen és visszatérhessen a jövőbe az Ő szeretett Éduájához és a gyermekeikhez, aztán végül sajnos a forrás területe megközelíthetetlenné válik 1918-tól a szerb megszállók miatt így el kell fogadnia, hogy vagy lelöveti magát, vagy kivárja 1921 nyarát míg kivonulnak a szerbek.
Végül a kivárás mellett dönt és közben kinyomozza, hogy a következő teljes holdfogyatkozás sajnos csak 1922-re a halálának az évére esik, de úgy van vele, hogy mivel az időutazás miatt megváltozott az élete így a jövője is biztos változott és mivel nem beteg és szanatóriumnak még csak a közelében sem járt így talán a halál is elkerüli majd még.
A jövőben időközben Édua már a megbeszélt időpontban és helyszínen várják Miklóst, aki a fent említett okok miatt sajnos nem jelenik meg.
Édua nagyon szomorú és még hetekig kijár a mauzóleumhoz könnyek között a közös dalukat dúdolgatva hátha megjelenik az ő Miklósa.
Íme a „közös daluk” szövege, amelynek a dalszövegírója Kreisz Rudolf és Hamza Zoltán volt, az előadója szintén a Rudi volt, a címe pedig –
Törd át a csendet:
„Az ébredés, bárhol ér, te bennem élsz…
Ne kérdezd honnan jöttem,
ne kérd hogy változz értem.
Ne mondd hogy voltál másé,
nincs múlt csak légy a máé.
Suttogd hogy vártam már rád,
ne álmodj szebbet a mánál.
Ne sírj most érted jöttem,
ne nézz úgy rám.
Nagy a csend kérlek törd át,
mondhatsz bármit csak mondd már.
Hangod feltámaszt engem,
új reményt érezz bennem.
Nagy a csend kérlek törd át,
mondhatsz bármit csak mondd már.
Hangod feltámaszt engem,
új reményt érezz bennem.
Az ébredés, bárhol ér, te bennem élsz
Ha távol járok tőled,
a holdat sose kérdezd.
Titkomat ő is rejti,
vörösre lelkem festi.
A rózsát érted téptem,
bár tudom sose kérted.
Fizetni vérrel kellett,
érted ez jár.
Nagy a csend kérlek törd át,
mondhatsz bármit csak mondd már.
Hangod feltámaszt engem,
új reményt érezz bennem.
Nagy a csend kérlek törd át,
mondhatsz bármit csak mondd már.
Hangod feltámaszt engem,
új reményt érezz bennem.
Nagy a csend kérlek törd át,
mondhatsz bármit csak mondd már.
Hangod feltámaszt engem,
új reményt érezz bennem.
Nagy a csend kérlek törd át,
mondhatsz bármit csak mondd már.
Hangod feltámaszt engem,
új reményt érezz bennem.
Nagy a csend kérlek törd át,
mondhatsz bármit csak mondd már.
Hangod feltámaszt engem,
új reményt érezz bennem.”
*Kis kiegészítést fűznék még ide a közös daluk ponthoz: a kisregényben Édua és Miklós dala a Keane – Somewhere Only We Know című dala lett végül, de eredetileg (tudom sokak számára esetleg nyálas választás) a fent idézett Kreisz Rudolf – Törd át a csendet című dalának az akusztikus változatát akartam volna választani, amit Rudi szerintem nagyon megható módon tud előadni egyszál zongorával.
Aki nem hiszi el, az meghallgathatja ezt a verziót YouTube-on, amit engedély nélkül sajnos nem linkelhetek, de ha beírjátok a dal címét akkor kidobja ezt a verziót is, amit az egyik nagyobb kereskedelmi csatorna YouTube csatornáján találhattok majd meg.
Mindkét dal esetében a dalszövegük volt az, ami megfogott (Keane dal esetében a klip utolsó jelenetei /helyszíne is tetszettek a tűnő Hold és a forrással duzzasztott patak miatt) és úgy gondoltam, hogy illik a történethez, de Rudi dala talán még jobban is, mint a végül beírt Keane dal szóval nem is értem végül miért nem azt választottam. 😀
No, de visszakanyarodva az alternatív befejezésünkhöz Édua nagyon aggódik, de bízik benne, hogy a következő teljes holdfogyatkozáskor visszatér majd Miklós és mindent megmagyaráz és remélhetőleg soha többé nem hagyja már el őt és Holdát, illetve a kis Miklóst.
Miklósnak is ez ugye a terve, már minden készen is áll ahhoz, hogy 1922 január elsején „útnak” induljon amikor a gyárban hirtelen tűz üt ki a nagy Szilveszteri mulatságok után és gondolkodás nélkül berohan tüzet oltani.
A tüzet ugyan sikerül megfékezni, de Miklóst súlyos sérülésekkel kórházba kell szállítani.
A kórházban a nagy fájdalmak ellenére is nyugodt, elfogadta a sorsát és azt, hogy ezek szerint nem lehet elkerülni az embernek a végzetét.
Boldog, hogy nem hal meg utód nélkül és ha a jövőben is ugyan, de van egy Morvai fiú, aki tovább viszi a nevét és benne és a leányában tovább élhet Ő is.
Azt az egyet sajnálja csak, hogy soha nem láthatta a fiát és nem tudott elbúcsúzni Éduától és Holdától.
Pontban éjfélkor éri Miklóst a halál, aki mielőtt örökre lehunyta a szemét az Éduával közös dalukat dúdolgatja.
Édua is ugyanezt dúdolgatja csak a jövőben és a mauzóleumnál a szarkofág mellé roskadva.
Ekkor hirtelen egy hideg fuvallat csapja meg és érzi, hogy ez egy jel akar lenni.
Hazarohan beírja az internetes keresőbe Miklós nevét, úgy ahogy azt havonta megtette, hogy változott-e valami az élettörténetébe és ekkor meglátja, hogy a régi adatok eltűntek és minden máshogy szerepel már.
Óvatosan végig olvassa az életrajzát és amikor eljut 1922 januárjáig zokogva csapja le a laptopot az asztaláról.
Dühös és összetört, de közben meg tudja, hogy Miklós miért utazott vissza a múltba így nem tud rá haragudni, hiszen önmagát hazudtolta volna meg, ha nem úgy cselekszik ahogy, hiszen mindig is a családjáért és a gyárért élt és nem tudott volna úgy boldogan élni, ha teljesen elszakadt volna tőlük.
Jót akart azért ment vissza, de a végzete elől nem menekülhetett végül.
A családjáért és a gyárért élt és értük halt is meg, de már legalább abban a tudatban, hogy a leánya és a fia tovább viszi a nevét.
Édua miután mindenki visszavárta Miklóst a több évesre nyúlt szakmai tanulmányi útjáról már nem posztolt többet helyette, nem dolgozott a nevében, hanem bejelentette, hogy napok óta nem kap a férje felől hírt és eltűnt személyként kezdték el keresni, persze végül nem találták meg soha…
Édua céltudatos és határozott üzletasszonyként vitte tovább és ápolta Miklós örökségét, a közös gyermekeiket pedig úgy nevelte fel ahogy azt Miklóssal eltervezték.
Holda páratlan tehetségű festőnőként szerzett hírnevet magának, a legifjabb Morvai Miklósból pedig olyan sikeres üzletember cseperedett, hogy még az édesapja is megirigyelte volna a tehetségét.
Ha akartam volna 3. részt akkor itt csavarhattam volna egyet, hogy valahogy a legifjabb Morvaikból is időutazót csinálok azáltal, hogy megtudják az apjukról az igazságot, de még ebben az alternatív befejezésben sem akartam volna folytatásra utaló jeleket tenni, mert egyszerűen úgy érzem, hogy ezzel a 2 résszel kerek ez az egész és nincs szükség egy túlírt és esetleg már elcsépelté vált 3. részre.
Nektek melyik befejezések tetszettek jobban?
A megjelent vagy a végül elvetett befejezésekre szavaztatok volna?
Olvastátok már a kisregényeket, ha igen akkor ki a kedvenc szereplőtök belőlük?
Ti kiből varázsoltatok volna időutazót a „Morvai” családban?
*Zárószóként megosztanám még veletek azt a szereplőgárdát is, akivel a képzeletem színpadán látom magam előtt életre kelni az írásaimat…mert álmodozni még szabad, nem? 😀
A hajnalfény útján – Egy különös időutazás c. „előadás” szereplői:
Vivien – Rujder Vivien
Dénes – Vecsei H. Miklós
Morvai Júlia – Schmidt Sára
Morvai Teodóra – Szász Júlia
Morvai Vencel – Őze Áron
Morvainé Teodóra – Fodor Annamária
Morvai Miklós – Olasz Renátó
Tádé – Ifj. Vidnyánszky Attila
Mici néni – Oszvald Marika
A hajnalfény útján 2. – Miklós, az utazó c. kisregényem szereplőit pedig a következő színészek alakítanák a képzeletem színpadán:
Fiatal Morvai Miklós (1800-as évekbeli) – Olasz Renátó
Idősebb Miklós (1900-as évektől) – Jaskó Bálint vagy Nagy Ervin vagy Mikola Gergő (nem tudnék dönteni, mindegyik színészben van valami ami miatt jó Miklós lenne 😀 )
Édua – Walters Lili vagy Törőcsik Franciska
Morvai Júlia – Schmidt Sára
Morvai Vencel – Őze Áron
Morvainé Teodóra – Fodor Annamária
Morvai Teodóra – Szász Júlia
Tádé – Ifj. Vidnyánszky Attila
Mici néni – Oszvald Marika
Margó néni – Füsti Molnár Éva
Vrázlik Mátyás – Lipics Zsolt
Milán – Ember Márk
Mindig mosolygós, folyton álmodozó lány beleveti magát az épsztorik világába, amit meg is akar mutatni a világnak (de Magyarországnak mindenképpen). Mi rossz sülhet ki ebből? 🙂
