Google search engine
Home Blog Page 3

A sztánai Varjúvár története

Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy „fiú, aki Varjúvárról álmodott”…kezdhetném akár így ezzel a valóban létező mesekönyv címével is ezt a történetet, mert Kós munkássága és élete tényleg mesebeli volt, természetesen a szó pozitív értelmében.

Kós Károly igazi őstehetség volt, olyan tehetség, aki az élet több területén is maradandót alkotott.

Építészként, grafikusként, regényíróként, tanárként és még több más „szerepkörben” is tündökölt.

Ő is tipikusan olyan pozitív kisugárzású ember volt, akinek, ha ránézek a képére egyből könny gyűlik a szemembe, mert szinte árad belőle a jóság.

Sohasem találkoztam vele (1977-ben halt meg, én akkor még gondolat sem voltam), de tudjátok milyen furcsa is ez a műemlékvadász, már egy képen is megtudok hatódni és az azokon megörökített tekintetekből is úgy vélem, hogy „tudok olvasni” …ezt értsétek jól. 😉

Hosszasan tudnék írni Kós Károly életéről, de tudom, hogy az oldal profiljához igazodva a mai bejegyzésnek a sztánai Varjúvárról kell szólnia, így rá is kanyarodnék a Varjúvár történetére.

A Varjúvár 1910-ben épült a Romániában található Sztána (Stana) nevű településen.

A mesebeli kinézetű épületet Kós saját használatra tervezte és sokáig „csak” nyaraló funkciót szánt neki, de az I. világháború után már állandó lakhelyéül szolgált a villa.

Az 1920-as években idővel bővítésekkel is újította Kós a villát, ahol sok neves látogató is tiszteletét tette vendégként.

Ilyen híres látogató volt például Móricz Zsigmond is, aki egyébként az egyik kedvenc hazai íróm (tudom sok kedvencem van, de ez van, ha az ember leánya szereti az irodalmat :D).

Az épület küllemét tekintve egy a népi építészet jegyeivel díszített villa, melynek a következőképpen alakult a felosztása a bővítések után:

~ a toronyban kapott helyet az alsó szintjén az ebédlő és a társalgó, a felső részében pedig a gyerekszoba

~ a középső épületrészben (alulról felfelé haladva) a konyha, hálószoba és dolgozószoba volt található

~ a „3.” épületrészben pedig a földszinten a cselédszoba volt található, az emeletén pedig még egy dolgozószoba kapott helyet.

Kós Károly bámulatra méltó módon és hihetetlen precizitással tervezte meg a „vár” minden egyes pontját és szegletét.

Igazi őstehetség volt, az már egyszer biztos!

A Székelyföld című folyóirat 2007. /3. számában Fám Erika: A torony-ember című írásában találtam egyébként egy tökéletes leírást a Varjúvárral kapcsolatban, amit idéznék is:

„A sztánai ház, a Varjúvár mintegy összegzése annak a tudásnak, annak az életformának, amit Kós Károly az erdélyi embertől tanult, kiegészítve mindazzal, amit az építész egyetemes látásmódja, a művész átfogó tapasztalata, az érzékeny íróember megannyi rezdülése, a torony-nézőpont, az alkotóember szépérzéke és paraszti józansága hozzáadott világképéhez.

A Varjúvár nemcsak egyedisége miatt fontos – hiszen aligha találunk még egy ennyire merész kivitelezésű lakóházat a Kós Károly által tervezettek között -, hanem azért is, mert egyrészt nagyszebeni lakásuk modelljét használta kiindulópontnak, másrészt mert a torony-motívumot a maga legteljesebb, leggyakorlatiasabb formájában hasznosította.

 A Varjúvár kettős értékű; kiemelkedik abból a világból, amelynek része, de nem szakad el tőle, sőt: teljes mértékben azonosul azzal az életformával, amelyet az épület, a ház fémjelez és mégis meghalad.”

Sajnos a II. világháború viharai és fosztogatásai elől / miatt Kós Károly 1944-ben végleg kiköltözött a Varjúvárból és örök búcsút intett vele Sztánának is.

Az épület, ha jól tudom jelenleg magántulajdonban van (sokáig a Kós család tulajdonában volt, azt nem tudom, hogy jelenleg is így van-e), így csak kívülről lehet megcsodálni ezt a mesekönyvekből ide csöppent építészeti csodát.

Az épület természetesen műemlék és az utolsó információim szerint valamikor a 2000-es évek elején Kós Károly leszármazottjainak a kérésére (önerőből egyedül túl költséges lett volna számukra a teljes külső – belső felújítás költsége) az ÉVOSZ és három lelkes építészmérnök segítségével lett felújítva.

A poszt zárásaként kérlek engedjetek meg nekem egy kis könyvajánlót (szívből jövő ajánlások, nem reklámok), illetve egy csodaszép vers teljes idézését is, amely Kós Károlynak állít emléket és tökéletes leírása annak, hogy milyen fantasztikus tehetségű ember volt.

Kányádi Sándor:

Kós Károly arcképe alá

Hajlékot Istennek,
hajlékot embernek
kőből, fából
házat,
raktál a léleknek
kőnél, cserefánál
erősebb igékből
várat.

Áldjon érte Isten,
áldjon érte ember;
Isten s ember
dolga.
Falak omolhatnak,
kövek is váshatnak,
magaslik, nem porlad
a megtartó példa.

Barázdált orcádról
az idő aláfoly,
mint az olvadó hó
a vén Maguráról.

(1968)

 Könyvajánló a legkisebb Műemlékvadászoknak:

~ Boldizsár Ildikó: A fiú, aki Varjúvárról álmodott című „mesekönyve”, melynek főszereplője Kós Károly. 😊

Íme a könyv hivatalos leírása / bemutatása, melyet a Libri honlapjáról másoltam ide:

„Kós Károly élete valóban érdemes arra, hogy példaként álljon a gyerekek előtt.

Nem csupán a budapesti Állatkert India ősi emlékeit idéző, szecessziós ízlésű bejárati kupoláját köszönhetjük neki, hanem századunk egyik legszebb magyar történelmi regényét, Az országépítőt, drámairodalmunk egyik legkimagaslóbb kompozícióját, a Budai Nagy Antalt is.

 Ám az építészeten és irodalmon kívül mesteri fokon értett a festő- és grafikusművészethez, művészettörténethez, néprajztudományhoz, vezetett könyvkiadót, szerkesztett nagy hatású folyóiratot, sőt országgyűlési képviselő is volt, Erdély lelkének és társadalmi valóságának legjobb értője. Példás családapa, családja jóllétéért és boldogságáért mindent elkövető, felelős családfő volt, aki szívén viselte országa-nemzete sorsát is.

“Kalotaszegi ezermester” – így emlegették őt mindenütt, s ez a kis életrajzi kötet méltó emléket állít neki, a fiúnak, aki nem csak álmodozott, hanem minden tervét valóra is váltotta.

Kilencvennégy év állt rendelkezésére mindehhez, s a fél íves könyvecske ezt a kilencvennégy esztendőt mutatja be gyerekek számára is érthető nyelven, izgalmas és érdekes epizódokat válogatva az “országépítő” életrajzából.”

Könyvajánló a nagyobb Műemlékvadászoknak:

~ Kós Károly: Az országépítő című könyve, amely kötet 1934-ben jelent meg és a főszereplője az államalapító Szent Istvánunk.

~ Kós Károly: Budai Nagy Antal históriája című műve, melyben az 1437-es Budai által vezetett erdélyi parasztfelkelésről írt Kós

~ Kós Károly: Varju (igen, rövid u-val, mert ez esetben egy a regényben szereplő családnévről van szó és nem a madárról) nemzetség, 1925-ben megjelent történelmi regénye (ami olyan, mint egy ballada) is egy igen jól megírt mű, ezt is csak ajánlani tudom elolvasásra.

Sajnos a könyvek többsége már csak antikváriumokban lelhető fel, de talán a könyvtárakban is akad belőlük pár példány.

*Bejegyzéshez felhasznált források:

 ADT., azon belül pedig:

~ Székelyföld, 2007. /3. szám- Fám Erika: A torony-ember című írása

~  Új Magyar Építőművészet / 1999. / 6. szám 6. oldala (színes kép a Varjúvárról innen van)

~ Honismeret, 1974. / 2. évfolyam 11. oldala (Kós Károly fotója)

A „pécsi Petőfi” háza

„Dalaim lengő sírvirágok…”

Sokszor úgy haladunk a célunk felé egy-egy sétánk során, hogy fel sem tűnik nekünk a környezetünk, hogy milyen érdekes dolgok mellett ballagunk el.

Utcazenészek, arcok, színek, pillanatok, gyönyörű épületek, igényes street- artok és akár „mesélő” emléktáblák mellett, amelyek régi időkről mesélnek nekünk…azokról az időkről amikor talán még a szüleink vagy a nagyszüleink sem éltek még.

Nekem is hosszú – hosszú ideg fel sem tűntek ezek a táblák, vagy csak „nem volt időm” megállni elolvasni őket, de mostanában igyekszem „látóbban” közlekedni, mert tudom, hogy emlékeket közvetítenek, műemlékeket jelölnek.

A mai bejegyzésben is egy olyan házat szeretnék majd Nektek bemutatni, amelyre az emléktáblája hívta fel a figyelmemet, ez a ház pedig nem más lesz, mint Pécs „Petőfijének” a szülőháza.

Kóczián (hivatalosan: Koczian) Sándor…sajnos sokak számára ismeretlen lehet ez a név (bevallom nekem is sokáig az volt) pedig Sándor egykoron Pécs ,,Petőfije” volt.

Ahogy a szülőházán található táblán is látható Sándor élete sajnos tragikusan rövid volt, mindössze 20 évet élt.

A költő 1850-ben született és 1870-ben halt meg.

Halála után egy évvel lelkes támogatói nem hagyták elveszni a fiókban maradt alkotásait ugyanis 1871-ben kiadták őket, így legalább a verseiben tovább élhetett az ifjú költő.

Sándor életéről és munkásságáról a Baranya Megyei Könyvtár gondozásában 1989-ben egy kötet is megjelent: „Kóczián Sándor – Napló és versek” címmel.

A könyv leírása így szól:

„Pécs Petőfijének nevezi a romantikus hősöket kereső utókor. 

Diákfiú volt, költői tehetséggel.

 A honvédszázados csöndesen lázadó fia, aki rövid, alig két évtizedet átfogó élete végén csillogó hírnevet nem szerzett, csupán emlékeket hagyott maga után.

 És néhány tucat verset. 

Emlékeit naplója őrzi, verseit az a díszkötet, melyet diáktársai, a főgimnázium önképzőkörének tagjai adtak ki halálának évfordulójára.

Koczián Sándor: 1850-1870. 

A Bach-korszak újszülöttje, az ocsúdás pillanatait élő nemzet serdülő fiatalembere.

A kisváros a szegénység, a reménytelen szerelem foglya.

Naplója tükör, a korabeli Pécs lázbeteg kézben tartott, töredezett tükre. 

A mai olvasó számára is elgondolkoztató, megrendítő vallomás.

 A versek?

Vajda és Reviczky hangja, kevésbé Petőfié. 

Az epiteton ornans most már mégis örökre az övé:

„Pécs Petőfije”.”

/Forrás:

https://moly.hu/konyvek/koczian-sandor-naplo-es-versek/

Ha a Sors kegyesebb lett volna ehhez az ifjúhoz akkor biztos sok híres költeménye öregbítené most a város hírnevét és talán most már az érettségi tételek közt is szerepelne ez a név, hogy Kóczián Sándor…

Ha a tételek között sajnos nem is, de legalább a szülőházán szerepel Sándor neve, felhívva a járókellők figyelmét arra, hogy egykoron élt itt egy igen tehetséges ifjú akinek érdemes rákeresni a nevére a könyvekben és az Internetes keresőkben.

Sándorék egykori háza egyébként természetesen műemlékvédelem alatt áll és a stílusát tekintve meglepő módon barokknak van „felcímkézve”.

Az épület, mint megtudtam nagy valószínűséggel az 1770-es években épült lakóháznak.

Az utcára merőlegesen két homlokzatra épült a ház, amely homlokzatokat egy kosáríves szép kapu köt össze.

Stílusa az egykori kisvárosias Pécs építési emlékeit idézi.

A házról ugyan sokat nem tudtam meg, de az egykoron benne élő lakójáról viszont annál többet.

Valahogy mindig így van ez…. de ők „töltik” meg a házakat történetekkel és így lesz minden épület különleges… a lakóiktól és attól, hogy ők milyen nyomot hagynak maguk után (akár a házon, akár az életben).

Aki szívesen elolvasná Sándor verseit, akkor ezen a linken megleli őket:

https://digitalia.lib.pte.hu/hu/pub/koczian-sandor-emlek-fuzer-koczian-sandor-hatrahagyott-muveibol-schon-jakab-pecs-1871-1153

*A házról készült kép saját fotó.

A hajnalfény útján 1-2. alternatív befejezései – avagy 2 évesek lettek a kisregényeim

A mai bejegyzés főszereplői / főszereplője kivételesen nem egy műemlék lesz vagy egy műemlékhez köthető esemény, emlékmű stb., hanem a március 18.-án 2. szülinapjukat ünneplő kisregényeim.

Akik régóta követnek az oldalaimon azok számára talán már nem újdonság ez az információ, hogy van 2 kisregényem, amiket az alábbi linkeken teljesen ingyen meg is találtok, ha esetleg elolvasnátok őket:

Első rész: https://mek.oszk.hu/20300/20315/

Második rész: https://mek.oszk.hu/21300/21341/index.phtml

Ezek a kisregények, mint az már oly’ sokszor említettem tisztelgések a részemről a Zsolnay család emléke előtt, akikre példaképként tekintettem mindig is.

Hihetetlen, hogy alázattal, szorgalommal, tehetséggel, kitartással és az alkotás iránti vágy erejével micsoda fantasztikus élettörténetet és örökséget hagytak maguk után…

Már évek óta tervezgettem, hogy valamilyen módon nekem is meg kellene emlékeznem róluk egy alkotással, mint azt már oly’ sokan mások is megtették, de nem tudtam, hogy milyen módon tegyem meg ezt.

Hosszú gondolkodás után rájöttem, hogy mivel írni nagyon szeretek ezért mi rossz sülhetne ki abból, ha a sajátos „Evelines stílusomban” írok egy olyan kisregényt, amelynek a család a főszereplője valamilyen módon.

Nehéz fába vágtam ezzel a fejszémet ugyanis már előzőleg született egy pár olyan fantasztikus regény, amelyeknek a családtagok voltak a főszereplői és úgy éreztem, hogy én ezeknek az írásoknak a szintjét nem tudom megközelíteni sem, de nem adtam fel és nem kezdtem nagy másolásokba, hanem inkább kerestem egy olyan cselekménymozgató szálat, ami a régebbi regényekben nem szerepelt és így jutottam el az időutazós vonalhoz…a többit pedig már tudjátok, ha olvastátok, hogy mi sült ki ebből az időutazósdiból. 🙂

Arra gondoltam, hogy ma az első kisregény publikálásának az évfordulóján (a második rész is 2020-ban jelent meg, de az már csak októberben) megosztanám veletek mindkét résznek az „alternatív befejezését”, amiket igaz végül anno elvetettem, de most megmutatnám őket hátha ezek a befejezések jobban tetszettek volna Nektek.

Kezdjük is az első rész „A hajnalfény útján – Egy különös időutazás története” alternatív befejezésével:

Ugye a megjelent verzióban a főszereplőnk a 2018-ból 1883-ba csöppenő Zsolnay rajongó Vivien a múltban megismert fazekas tanonc szerelmével Dénessel visszatér a kisregény végén 2018-ban, hogy boldogan élhessenek míg meg nem halnak.

Igen, ám, de mielőtt ezt a verziót megírtam bizony nagyon sokat hezitáltam, hogy jó lesz-e ez így, hiszen nincs megfejtve az időutazás lehetőségének a módja és miértje és vajon így, hogy lesz hiteles ez az egész, mert így olyan mintha bárki csak úgy ugrálhatna az évszázadok között és különben is miért akarna Vivien visszamenni a jövőbe, ha a múlt ennyire magával ragadta?

Aztán ebből következett a következő dilemmám, hogy Dénes miért akarná egy gyakorlatilag pár hete megismert lány miatt (akinek ráadásul vőlegénye van a saját idejében) otthagyni a biztos jövőjét, azt a csodálatos karriert, ami a „Morvai Gyárban” várhatna rá?

Persze létezik mindent elsöprő szerelem első látásra is, de itt túl sok volt benne a bonyodalom ugyebár…

Ezen fent említett okok miatt az első rész alternatív befejezése úgy alakult volna, hogy Vivien az utolsó pillanatban amikor Dénes is megjelenik a forrásnál inkább úgy dönt, hogy marad 1883-ban, mert bár mindig is félt, hogy az ottléte megkavarja az eseményeket az idővonalon, de ha már így is, úgy is „belezavart” az eseményekbe akkor nem akar duplán rontani a helyzeten azzal, hogy Dénesből is időutazót varázsol.

Vivient nem túl sok minden köti már 2018-hoz a saját idejéhez, igazából végig kívülállónak érezte magát a saját korában, ezért nem érzi áldozatnak ezt a döntését, hiszen Dénes sokkal többet veszíthetne, ha vele tartana a jövőbe és szereti annyira a férfit, hogy ezt ne tegye meg vele, hogy magával rántja az ismeretlenbe.

Vivien számára az is segíti a maradás döntésének a meghozását, hogy a példaképei közelében élhet, akiket továbbra is nagyon szeret, sőt Júlia és Miklós személyében igaz barátokra is lelt.

A múlt ismeretének a tudása ugyan kétélű fegyver egy időutazó számára, de Vivienünk bízik benne, hogy ügyesen tudja majd használni az ismereteit és így talán a múltban is boldogan élhet az Ő szeretett Dénesével.

Ez végül így is lesz majd, összeházasodnak Dénessel és mindketten sikert sikerre fognak halmozni.

Dénes páratlan tehetségű tervezője lesz majd a gyárnak, Vivient pedig Miklós maga mellé veszi üzleti tanácsadónak és együtt számtalan sikeres üzletet kötnek majd melyek által szárnyalni fog a Morvai gyár és a város is.

Az úgynevezett „tanácsadói” munkája mellett Vivien rengeteget jótékonykodik a Morvai lányokkal és szorgalmasan vezeti a naplóját is mellyel nem titkolt célja az, hogy hiteles képet mutasson majd vele a Morvai családról és a korabeli Pécsről a jövő számára.

Persze születnek majd gyerekeik is Dénessel és boldogan, békésen, egymás támaszaiként élik majd le az életüket, mindezt úgy, hogy Vivien nem okoz zavart a továbbiakban már az „idővonalon”.

Nos így is alakulhatott volna a kisregényem első részének a befejezése, de jobb is talán, hogy kockáztattam a másik változattal, mert ha nem tettem volna meg akkor soha nem született volna meg a második rész.

A második rész „A hajnalfény útján 2. – Miklós, az utazó” címet kapta és ebben az esetben Zsolnay „Morvai” Miklós lett a kisregényem főszereplője.

Nem titkolt célom az volt a folytatással, hogy egy boldogabb befejezést írhassak Miklósnak attól, mint ami az életben jutott neki.

Őszintén sajnálom, hogy egy ilyen zseniális tehetségű üzletembernek, aki mindemellett igazi egyéniség is volt, ilyen szomorú sors jutott az életben, hogy egy szanatóriumban (gyakorlatilag elmegyógyintézetben) élte le az utolsó éveit.

Úgy voltam vele, hogyha az élettől nem is kapta meg a boldog befejezést Miklós, na akkor majd én írok neki egyet legalább így…persze ez sajnos nem változtat semmin sem, de valamiért úgy éreztem, hogy legalább ilyen formában legyen egy „boldog Miklósunk”.

Az egy boldogabb sorsú Miklós mellett a második részben azt is tisztázni szerettem volna, hogy hogyan is működik ez az „időutazósdi” és talán sikerült is egy viszonylag elfogadható megoldást írnom a miértekre, amit most nem fogok leírni spoiler-ként, hátha valaki elolvasná még a kisregényeket.

A második részben ugye Miklós lesz az „utazó”, aki apja halála után nem sokkal ugrik egy hatalmasat a jövőbe, méghozzá egészen 2035-ig, hogy megtalálja önmagát és a kérdéseire a választ.

Persze ez sem jár kevesebb bonyodalommal, mint amennyivel Vivien utazása járt, de Miklóst sem kell félteni, hiszen kitűnően helytáll 2035-ben is és természetesen az igaz szerelmét is megleli.

A probléma azonban az, hogy választás elé kényszerül Miklósunk, hogy a családját és a gyárat (tehát a múltat) vagy a szerelmet (a jövőt) válassza?

Nem is Miklós lenne, ha nem oldaná meg ezt a problémát ügyesen és hatékonyan úgy, hogy közben gyakorlatilag az aranyközépúton mozog valamelyest.

Nem akar azonban visszaélni a képességeivel, ezért végül csupán csak búcsúzásra és információátadásra használja az időutazást.

Éduával a jövőben meglelt szerelmével sikerül megvalósítania a legnagyobb álmát is, hiszen sikerül családot alapítania így már Ő is megtudja milyen érzés is apának lenni.

Nos, így sikerült egy boldog befejezést kreálnom szegény Miklósnak, de természetesen ebben az esetben is sokat gondolkodtam, hogy miként kellene lezárnom a történetet.

Kicsit furdalt a lelkiismeret, hogy mondhatni „celeb üzletembert” faragtam Miklósból a kisregényben és valószínűleg (ismerve az életét) Ő ezt az „életstílust” nem biztos, hogy annyira szerette volna.

Igen, igen…szerette a partikat, a különböző eseményeket, de mindezt leginkább kötelességből vagy üzleti céllal szóval ez a része még nem is annyira lett volna tőle idegen, de az, hogy újságokban szerepeljen mindig az nem biztos, hogy tetszett volna neki.

Nem szerette a fizetett hirdetéseket se, ezért a kisregényben elnyert 2035-ös pozíciója sem tetszett volna neki szerintem, de ez valahogy adta magát a korhoz illően, szóval ezen nem módosítottam volna, viszont volt a fejemben egy másik befejezés a „Miklós, az utazó” esetében is, amit hosszas bevezető után meg is osztanék veletek.

Ezt a verziót egyébként végül azért csak „alternatív befejezésként” tartogattam, mert ez már csak félig lenne boldog befejezés és ugye pont a teljes boldog befejezés volt a célom Miklós esetében, de ebben az alternatív verzióban pedig az adja meg a szép lezárást, hogy végül úgy lesz benne boldog, hogy a családját sem hagyja el és a saját végzete elől sem menekül, mert elfogadja azt és ez az érzés adja neki a teljes békét, megnyugvást.

Úgy terveztem ezt megvalósítani, hogy Miklós éveken keresztül minden teljes Holdfogyatkozás évében „ingázik” a családja és Édua között.

Időközben kiderül, hogy Édua a második gyermekükkel terhes, amely kései terhesség meglepetésként éri őket, de a múltban meg már évek óta tombol az I. Világháború és bármennyire is fáj Miklósnak a választás, de úgy dönt, hogy amíg csak lehet addig védi a gyárat és a családját a háború viszontagságaitól.

Hiába tudja azt, hogy mi vár rá egyszerűen képtelen arra, hogy ilyen helyzetben megfutamodva a jövő páholyába nézze végig könyvekből azt, hogy mi is történt ekkoriban Pécsen és mivel annyiban már más lett az „idővonala” és a sorsa, hogy a szifiliszt megúszta, van már egy kislánya is így úgy gondolta, hogy amikor már újraépítik majd a háború végén a város és a gyár sorsát akkor majd gond nélkül visszatud majd térni Éduához és a gyerekeihez.

Édua természetesen nagyon aggódik, nem akarja egyedül végig csinálni a terhességet és attól fél, hogy elveszíti a szerelmét és a sok idegességtől a gyermeküket is, de Miklós végül meggyőzi, hogy ismerheti már annyira, hogy amit Ő eltervez azt véghez is viszi, így kétségek között gyötrődve ugyan, de elengedi Édua a férjét.

Az „utazás” előtt megnézik, hogy melyik évben lesz a következő tényleges teljes holdfogyatkozás, ami kicsit aggasztó, hogy 3 év múlva esedékes és így Miklós kimarad a születendő gyermekük első 3 évéből, de már meghozta a döntését és úgy van vele, hogy lehet, hogy most 3 év elveszik a közös idejükből, de előttük áll még sok – sok közös év.

Az induláskor a már 7 hónapos terhes Édua is elkíséri Miklóst a forráshoz (a kislányukra a keresztszülők vigyáznak addig, mert ő természetesen nem tud semmit sem az apja múltjáról) és megbeszélik, hogy 3 év múlva a Morvai család mauzóleumánál találkoznak pontban délben, aztán egy hosszú búcsúcsók után Miklós beleveti magát a háború sújtotta Pécs eseményeibe.

1917-be csöppen és bízik abban, hogy mivel még van 1 éve a szerb megszállásig így ügyesen tudja majd intézni a család dolgait.

A célja az lenne, hogy ideiglenesen Bécsbe költöznek mind és ott is létrehozna egy kisebb testvérgyárat és amint lecsillapodtak a kedélyek akkor visszatérnek mind Pécsre és a bécsi gyárat már onnan is tudják majd irányítani.

Persze semmi sem úgy megy, mint azt eltervezte és minden széthullani látszik körülötte, de nem adja fel és a lehetőségekhez képest azért egész jól boldogul a családjával együtt.

Segédkeznek ott és úgy, ahol tudnak és közben a gyár jövőjét is tervezgetik.

Természetesen mindeközben már nagyon várja Miklós, hogy 1920 legyen és visszatérhessen a jövőbe az Ő szeretett Éduájához és a gyermekeikhez, aztán végül sajnos a forrás területe megközelíthetetlenné válik 1918-tól a szerb megszállók miatt így el kell fogadnia, hogy vagy lelöveti magát, vagy kivárja 1921 nyarát míg kivonulnak a szerbek.

Végül a kivárás mellett dönt és közben kinyomozza, hogy a következő teljes holdfogyatkozás sajnos csak 1922-re a halálának az évére esik, de úgy van vele, hogy mivel az időutazás miatt megváltozott az élete így a jövője is biztos változott és mivel nem beteg és szanatóriumnak még csak a közelében sem járt így talán a halál is elkerüli majd még.

A jövőben időközben Édua már a megbeszélt időpontban és helyszínen várják Miklóst, aki a fent említett okok miatt sajnos nem jelenik meg.

Édua nagyon szomorú és még hetekig kijár a mauzóleumhoz könnyek között a közös dalukat dúdolgatva hátha megjelenik az ő Miklósa.

Íme a „közös daluk” szövege, amelynek a dalszövegírója Kreisz Rudolf és Hamza Zoltán volt, az előadója szintén a Rudi volt, a címe pedig –

Törd át a csendet:

„Az ébredés, bárhol ér, te bennem élsz…
Ne kérdezd honnan jöttem,
ne kérd hogy változz értem.
Ne mondd hogy voltál másé,
nincs múlt csak légy a máé.

Suttogd hogy vártam már rád,
ne álmodj szebbet a mánál.
Ne sírj most érted jöttem,
ne nézz úgy rám.

Nagy a csend kérlek törd át,
mondhatsz bármit csak mondd már.
Hangod feltámaszt engem,
új reményt érezz bennem.

Nagy a csend kérlek törd át,
mondhatsz bármit csak mondd már.
Hangod feltámaszt engem,
új reményt érezz bennem.

Az ébredés, bárhol ér, te bennem élsz

Ha távol járok tőled,
a holdat sose kérdezd.
Titkomat ő is rejti,
vörösre lelkem festi.

A rózsát érted téptem,
bár tudom sose kérted.
Fizetni vérrel kellett,
érted ez jár.

Nagy a csend kérlek törd át,
mondhatsz bármit csak mondd már.
Hangod feltámaszt engem,
új reményt érezz bennem.

Nagy a csend kérlek törd át,
mondhatsz bármit csak mondd már.
Hangod feltámaszt engem,
új reményt érezz bennem.

Nagy a csend kérlek törd át,
mondhatsz bármit csak mondd már.
Hangod feltámaszt engem,
új reményt érezz bennem.

Nagy a csend kérlek törd át,
mondhatsz bármit csak mondd már.
Hangod feltámaszt engem,
új reményt érezz bennem.

Nagy a csend kérlek törd át,
mondhatsz bármit csak mondd már.
Hangod feltámaszt engem,
új reményt érezz bennem.”

*Kis kiegészítést fűznék még ide a közös daluk ponthoz: a kisregényben Édua és Miklós dala a Keane – Somewhere Only We Know című dala lett végül, de eredetileg (tudom sokak számára esetleg nyálas választás) a fent idézett Kreisz Rudolf – Törd át a csendet című dalának az akusztikus változatát akartam volna választani, amit Rudi szerintem nagyon megható módon tud előadni egyszál zongorával.

Aki nem hiszi el, az meghallgathatja ezt a verziót YouTube-on, amit engedély nélkül sajnos nem linkelhetek, de ha beírjátok a dal címét akkor kidobja ezt a verziót is, amit az egyik nagyobb kereskedelmi csatorna YouTube csatornáján találhattok majd meg.

Mindkét dal esetében a dalszövegük volt az, ami megfogott (Keane dal esetében a klip utolsó jelenetei /helyszíne is tetszettek a tűnő Hold és a forrással duzzasztott patak miatt) és úgy gondoltam, hogy illik a történethez, de Rudi dala talán még jobban is, mint a végül beírt Keane dal szóval nem is értem végül miért nem azt választottam. 😀

No, de visszakanyarodva az alternatív befejezésünkhöz Édua nagyon aggódik, de bízik benne, hogy a következő teljes holdfogyatkozáskor visszatér majd Miklós és mindent megmagyaráz és remélhetőleg soha többé nem hagyja már el őt és Holdát, illetve a kis Miklóst.

Miklósnak is ez ugye a terve, már minden készen is áll ahhoz, hogy 1922 január elsején „útnak” induljon amikor a gyárban hirtelen tűz üt ki a nagy Szilveszteri mulatságok után és gondolkodás nélkül berohan tüzet oltani.

A tüzet ugyan sikerül megfékezni, de Miklóst súlyos sérülésekkel kórházba kell szállítani.

A kórházban a nagy fájdalmak ellenére is nyugodt, elfogadta a sorsát és azt, hogy ezek szerint nem lehet elkerülni az embernek a végzetét.

Boldog, hogy nem hal meg utód nélkül és ha a jövőben is ugyan, de van egy Morvai fiú, aki tovább viszi a nevét és benne és a leányában tovább élhet Ő is.

Azt az egyet sajnálja csak, hogy soha nem láthatta a fiát és nem tudott elbúcsúzni Éduától és Holdától.

Pontban éjfélkor éri Miklóst a halál, aki mielőtt örökre lehunyta a szemét az Éduával közös dalukat dúdolgatja.

Édua is ugyanezt dúdolgatja csak a jövőben és a mauzóleumnál a szarkofág mellé roskadva.

Ekkor hirtelen egy hideg fuvallat csapja meg és érzi, hogy ez egy jel akar lenni.

Hazarohan beírja az internetes keresőbe Miklós nevét, úgy ahogy azt havonta megtette, hogy változott-e valami az élettörténetébe és ekkor meglátja, hogy a régi adatok eltűntek és minden máshogy szerepel már.

Óvatosan végig olvassa az életrajzát és amikor eljut 1922 januárjáig zokogva csapja le a laptopot az asztaláról.

Dühös és összetört, de közben meg tudja, hogy Miklós miért utazott vissza a múltba így nem tud rá haragudni, hiszen önmagát hazudtolta volna meg, ha nem úgy cselekszik ahogy, hiszen mindig is a családjáért és a gyárért élt és nem tudott volna úgy boldogan élni, ha teljesen elszakadt volna tőlük.

Jót akart azért ment vissza, de a végzete elől nem menekülhetett végül.

A családjáért és a gyárért élt és értük halt is meg, de már legalább abban a tudatban, hogy a leánya és a fia tovább viszi a nevét.

Édua miután mindenki visszavárta Miklóst a több évesre nyúlt szakmai tanulmányi útjáról már nem posztolt többet helyette, nem dolgozott a nevében, hanem bejelentette, hogy napok óta nem kap a férje felől hírt és eltűnt személyként kezdték el keresni, persze végül nem találták meg soha…

Édua céltudatos és határozott üzletasszonyként vitte tovább és ápolta Miklós örökségét, a közös gyermekeiket pedig úgy nevelte fel ahogy azt Miklóssal eltervezték.

Holda páratlan tehetségű festőnőként szerzett hírnevet magának, a legifjabb Morvai Miklósból pedig olyan sikeres üzletember cseperedett, hogy még az édesapja is megirigyelte volna a tehetségét.

Ha akartam volna 3. részt akkor itt csavarhattam volna egyet, hogy valahogy a legifjabb Morvaikból is időutazót csinálok azáltal, hogy megtudják az apjukról az igazságot, de még ebben az alternatív befejezésben sem akartam volna folytatásra utaló jeleket tenni, mert egyszerűen úgy érzem, hogy ezzel a 2 résszel kerek ez az egész és nincs szükség egy túlírt és esetleg már elcsépelté vált 3. részre.

Nektek melyik befejezések tetszettek jobban?

A megjelent vagy a végül elvetett befejezésekre szavaztatok volna?

Olvastátok már a kisregényeket, ha igen akkor ki a kedvenc szereplőtök belőlük?

Ti kiből varázsoltatok volna időutazót a „Morvai” családban?

*Zárószóként megosztanám még veletek azt a szereplőgárdát is, akivel a képzeletem színpadán látom magam előtt életre kelni az írásaimat…mert álmodozni még szabad, nem? 😀

A hajnalfény útján – Egy különös időutazás c. „előadás” szereplői:

Vivien – Rujder Vivien

Dénes – Vecsei H. Miklós

Morvai Júlia – Schmidt Sára

Morvai Teodóra – Szász Júlia

Morvai Vencel – Őze Áron

Morvainé Teodóra – Fodor Annamária

Morvai Miklós – Olasz Renátó

Tádé – Ifj. Vidnyánszky Attila

Mici néni – Oszvald Marika

A hajnalfény útján 2. – Miklós, az utazó c. kisregényem szereplőit pedig a következő színészek alakítanák a képzeletem színpadán:

Fiatal Morvai Miklós (1800-as évekbeli) – Olasz Renátó

Idősebb Miklós (1900-as évektől) – Jaskó Bálint vagy Nagy Ervin vagy Mikola Gergő (nem tudnék dönteni, mindegyik színészben van valami ami miatt jó Miklós lenne 😀 )

Édua – Walters Lili vagy Törőcsik Franciska

Morvai Júlia – Schmidt Sára

Morvai Vencel – Őze Áron

Morvainé Teodóra – Fodor Annamária

Morvai Teodóra – Szász Júlia

Tádé – Ifj. Vidnyánszky Attila

Mici néni – Oszvald Marika

Margó néni – Füsti Molnár Éva

Vrázlik Mátyás – Lipics Zsolt

Milán – Ember Márk

Víztorony a szabadságharcosok egykori nyughelye mellett – avagy a Hatvani víztorony és egy különleges emlékmű története

Ma egy olyan bejegyzéssel készültem Nektek, amely nem csupán egy műemlékről (jelen esetben egy helyi védelem alatt álló víztoronyról), hanem a megemlékezésről is fog majd szólni, méghozzá az 1848- ’49-es szabadságharc hőseiről történő megemlékezésről.

Sokat gondolkodtam, hogy idén milyen formában köthetném össze a hőseink emléke előtt történő tisztelgésemet egy adott műemlék / helyi védelem alatt álló épület bemutatásával, hiszen a múlt évben már írtam a forradalomhoz köthető egyik legikonikusabb helyről a Pilvax kávéházról, aztán miközben azon töprengtem, hogy akkor most mi is legyen ekkor szó szerint szembe jött velem a válasz a kérdésemre méghozzá nem máshol, mint a Hatvani buszpályaudvaron.

És hogy miért itt szállt meg az ihlet?

Nos, azért, mert duplán különleges ez a helyszín ilyen szempontból, ugyanis a buszpályaudvar egy különleges és védett víztorony tövében található plusz egykoron a buszpályaudvar területén (tehát a víztorony szomszédságában) állt egy olyan 1848 – 49-es emlékmű is, amely alatt 10 honvéd aludta örök álmát.

Arra gondoltam, hogy nem csupán a víztoronyról írnék most Nektek, hanem az egykoron mellette álló emlékmű történetéről is.

A fent említett emlékművet 1904-ben közadakozásból állíttatták fel Hatvan lakosai, ahogy ezt az emléktábláról megtudtam.

Az emlékmű az 1848- 49-es szabadságharc (a leghíresebb helyi ütközetek 1849.  áprilisában történtek) áldozatainak emléke előtti tisztelgésként készült el.

2010-ben a buszpályaudvar teljeskörű felújítása és bővítésekor az itt található emlékművet áthelyezték, az itt örök álmát alvó 10 honvéd földi maradványait pedig az önkormányzat 2010. szeptember 29-én a városi Köztemetőben helyezte örök nyugalomra.

Most, hogy megismerkedtünk az egykoron a víztorony mellett álló, ma már áthelyezett emlékmű történetével (amit régen a helyiek sírhelyként emlegettek inkább) most lessük meg közelebbről a víztornyot is! 😉

A víztorony „nagyságát” mi sem jelzi jobban mint, hogy a 2010-ben a tövében átépített Radnóti téri buszpályaudvar „küllemét” teljes mértékben a víztoronyéhoz vagy ahogy sokan emlegetik városi víztárolóéhoz igazították.

Ennek a nagyszerű döntésnek hála a régi és az új tökéletesen megfér egymás mellett, ugyanis teljes mértékben arra törekedtek a kivitelezők, hogy egy nagy egységként harmonizáljon egymással a két épület és ez sikerült is.

Úgy tűnik ki a helyi védelem alatt álló épített emlék a környezetéből, hogy nem üt el tőle, „csupán csak” kimagaslik mellőle.

Ez most furcsán is hangozhatna, ez a mondat, de szerintem értitek, hogy mire is gondolt a költő helyett a műemlékvadász. 😉

A víztorony szerencsére (ahogy a pár hónapja általam készített képen láthatjátok is) nagyon jó állapotban van és ez szerintem nem csak a „fiatalságának” köszönhető, hanem annak is, hogy tényleg óvva van az enyészettől.

Remélem tetszett Nektek ez a kissé „kevert” bejegyzés, ami egyszerre akart megemlékezés és bemutatás is lenni!

A poszt zárásaként pedig engedjétek meg nekem kérlek azt, hogy megosszak veletek egy számomra kedves verset, amely szintén a mi 1848 – 49-es szabadságharcosainknak állít emléket!

Juhász Gyula:

Március idusára

Vannak napok, melyek nem szállnak el,
De az idők végéig megmaradnak,
Mint csillagok ragyognak boldogan
S fényt szórnak minden születő tavasznak.
Valamikor szép tüzes napok voltak,
Most enyhe és derűs fénnyel ragyognak.
Ilyen nap volt az, melynek fordulója
Ibolyáit ma a szívünkbe szórja.
 

Ó, akkor, egykor, ifjú Jókai
És lángoló Petőfi szava zengett,
Kokárda lengett és zászló lobogott;
A költő kérdett és felelt a nemzet.
Ma nem tördel bilincset s börtönajtót
Lelkes tömeg, de munka dala harsog,
Szépség, igazság lassan megy előre,
Egy szebb, igazabb, boldogabb jövőbe.
 

De azért lelkünk búsan visszanéz,
És emlékezve mámoros lesz tőled,
Tűnt március nagy napja, szép tavasz,
Mely fölráztad a szunnyadó erőket,
Mely új tavaszok napját égre hoztad,
Mely új remények ibolyáját fontad.
Ó nagy nap, szép nap, légy örökre áldott,
Hozz mindig új fényt, új dalt, új virágot!

*Kép: saját fotó

*Vers forrása: ADT., ahogy minden egyéb információé is (+ ugye az emléktábla is “súgott” nekem információkat).

„Szekszárdon születtem…” – avagy Babits szülőházának a „Kelemen – háznak” a története

„S bejártam így a múltat
bejártam a jelent
s mit bölcseink tanultak
jól tudtam, mit jelent
de célt seholse leltem
és vágyam egyre rág:
mily végtelen a lelkem
s mily véges a világ!”

/Babits Mihály/

A mai bejegyzésünk főszereplője Babits Mihály szülőháza lesz, amely házat pár hete volt szerencsém élőben is megcsodálni.

Az épület híres lakójáról már nagyon sokat hallottunk és tudunk, de vajon ismerjük- e annak a háznak is a történetét, ahol úgymond minden elkezdődött, amely háznak az egyik szobájában meglátta a napvilágot eme híres írónk, költőnk?

Aki még esetleg nem ismerte (és az is aki ismerte 😉) ennek a copf stílusú műemlék épületnek az #épsztoriját az tartson velem ezen a kis virtuális túrán és járjuk körbe együtt ezt a meghitt hangulatú csodás épületet amely a Szekszárdi-Séd pataktól nem messze található!

Ez az L alakú lakóépület, ha minden egyes részét egybe vesszük akkor 1810 környékén nyerte el a teljes „egészét” és formáját.

A ház eredeti építőjéről sajnos nincsenek információim (egyes források szerint a ház legelső tulajdonosa egy építőmester volt így könnyen meglehet az is, hogy ő volt az aki megtervezte az épületet is), de Babits nagyapja Kelemen József tulajdonába csak az 1850-es évekbe került az épület.

Az épület legszembetűnőbb „eleme” az a hatalmas zöld fakapu ami abba a kis békés kertbe vezet minket ahol ma már Babits szobra fogadja az udvarba betérőket.

Az épület egyébként vályogtéglából készült és ez a későbbiekben komoly vizesedési problémákkal sújtotta a lakóit, de ettől függetlenül boldogan élt itt a Kelemen család és az albérlőik is (a ház egyik része ki volt adva).

Babits édesapja és édesanyja Auróra az 1882-ben köttetett házasságuk után ebbe a házba költözködve kezdték el a közös életüket.

Ekkoriban már Kelemen József, Babits nagyapja, a ház tulajdonosa, sajnos már nem volt az élők sorában.

A házat a családtagok örökölték akik szabadon dönthettek a ház használati jogairól.

Babits szülei a földszinten található utcára néző szobákba rendezkedtek be és ezen szobák egyikében látta meg a napvilágot a híres költőnk, írónk.

A ház hosszú – hosszú ideig a Babits család tulajdonában maradt, az utolsó konkrét dátum amit a családon belüli tulajdoni viszonyokról megtudtam az 1943, ugyanis Babits édesanyja ekkor (halála előtt 2 évvel) ajándékozta oda István fiának a házat és minden vagyonát.

Maga az emlékház 1967-ben nyitotta meg a kapuit és várja azóta is sok szeretettel és izgalmas kiállításokkal a vendégeit.

A meghitt szépségű műemléképület egyébként a mai napig eredeti formájában látható, természetesen a szükséges és profin kivitelezett felújítási és karbantartási munkálatoknak köszönhetően.

Ti jártatok már a Babits – házban?

Érdemes meglátogatni, mert építészeti és irodalmi szempontból is egy csodálatos kaland várja itt az ideérkezőket.

#nemreklám #szívbőljövőajánlás

*Fotók: Saját képek, én készítettem őket 2022. februárjában a Babits-házban.

Természetesen sokkal több fotót készítettem,de az illem úgy kívánja, hogy csak párat osszak meg belőlük úgymond egy kis “ízelítőként”.

A házról az információkat pedig az emlékházban és a hozzá tartozó hivatalos oldalon szereztem. 🙂

Műemlék Kisokos – B, mint Bayer-villa

Budapesten a Minerva utca felé sétálgatók tekintete biztos, hogy megakad egy „kastélyon”, ami valójában egy villa… méghozzá egy nem is akármilyen történettel rendelkező villa!

Ugyan a tornyában nem lakott elátkozott királyleány, akihez a gonosz elvarázsolt vadszőlő „kígyókon” keresztül kellett átverekednie magát a lelkes átoktörésre készülő daliáknak, de azért így is sok mindent láttak már ennek a különleges villának a falai.

No, de kezdjük is a legelején a villa történetét!

A villa építtetője Dr. Bayer – Krucsay Dezső gyógyszerész, diplomata volt, a tervezői pedig Hoepfner Guido és Györgyi Géza voltak.

Hoepfner és Györgyi az épület terveit 1905-ben készítették el és amit ők megálmodtak azt Báthory István és Klenovits Pál megvalósították.

A villa stílusát tekintve leginkább eklektikusnak mondható a rajta látható stíluskeveredések miatt.

Az épületben az „alap villa szobákon” felül a szuterénben sofőrszoba és garázs is helyet kapott, illetve a földszinten portásfülke is volt, de a villában már volt lift és központi fűtés is!

Mi ez, ha nem a korabeli luxus lehetőségek kimaxolása a javából, ugye?

Az épület egyébként 1907-ben készült el teljesen és bár Bayer eredetileg nyaralóként szerette volna használni, végül teljesen beköltözött a villába.

Bayer „főállásban” gyógyszervegyészeti gyár alapító volt (a gyár a Purgó nevű hashajtó forgalmazójaként lett híres) de a Németországban található Bayer gyógyszergyártó céghez soha nem volt semmi köze, ez csupán csak véletlen egybeesés a nevek terén.

Dezső 1910-től svéd konzuli pozícióba kerül, amely titulust egészen haláláig a magáénak tudhat a diplomata – gyógyszerész.

A villa így nem meglepő módon 1938 és 1944 között a Svéd Királyi Követségnek az otthonául szolgált.

A legfontosabb esemény azonban nem ez volt a Bayer- villa életében, hanem az, hogy 1944 és ’45 között Raoul Wallenberg segítőivel innen (valamint a Wenckheim – villából) tervezte meg és szervezte a budapesti zsidók megmentését.

Ugye mondtam, hogy különleges története van ennek a villának?

Az épület természetesen műemlék, jelenlegi állapota megfelelő.

*Képek forrása: Google Maps, majd ha legközelebb Budapesten járok akkor frissítem a poszthoz tartozó galériát.

A magyar Gaudí kedvenc házának (szomorú) története – avagy egy mindent elsöprő tragikus szerelem születése és halála a Jósika utcában #életsztoriépsztoribaágyazva

Magyar Ede építőmester nevét, ha a többség meghallja akkor egyből a Szegeden található Reök-palota jut róla az eszükbe, pedig nem csupán ez az egy egyébként varázslatosan szép épület köthető a nevéhez, hanem több szecessziós stílusú csodát is köszönhetünk Magyarnak.🤩

Nem is én lennék, ha most is a „könnyebb utat” választottam volna, mert valljuk be a Reök-palotáról és a Kaposvári Csiky Gergely Színház épületéről(mondjuk a színházon Stahl Józseffel együtt dolgozott Magyar, szóval ezt az épületet nem egyedül tervezte) könnyebb lett volna anyagokat találnom, de én azonban inkább azt az épületet szemeltem ki magamnak Magyar „tervezői listájáról” a mai poszt főszereplőjének, amely a történetével szólított meg és a mester életében (és sajnos halálában) is fontos szerepet játszott.🧐

De mielőtt rátérnék a mai műemlékünk #épsztorijára, előtte azért egy kicsit bemutatnám nektek a tervezőjét is, mert Magyar Ede élettörténetével lesz teljes ez a mai #épsztori, ugyanis valóban nagyon fontos helyszín volt ez az épület tervezője számára.

Magyar Ede Oszadszki Ede néven látta meg a napvilágot Orosházán 1877. január 31.-én és csak születése után 3 évvel változtatta meg a családja a vezetéknevüket Magyarra.

A családja kezdetben nem küzdött anyagi gondokkal ugyanis Ede édesapja Mihály egy igazán tehetséges ember volt(többek között egy „súlymotor” elnevezésű találmány és egyedi vasúti kocsi fékrendszer létrehozása is a nevéhez kötődik) aki erre a tehetségre egy jó ideig sikeres taneszközöket gyártó vállalkozást is tudott alapozni, de sajnos idővel a nagyüzemek elszaporodása csődbe sodorta az összes kisebb vállalkozást amely csőd sajnos 1890-ben a Magyar családot sem kerülte el.😔

Ede ekkoriban töltötte be a 13.-ik életévét és bár a hirtelen jött szegénység nagyon megviselte a családot, de őt még ez a balszerencsés fordulat sem tántorította el a céljaitól.💪

Szegeden kezdte el a tanulmányait és igen hamar kiderült róla, hogy rendkívüli tehetséggel rajzol.✏️

Ezen tehetséget látván édesapja 1891-ben megkérte Ádók István építőmestert, hogy fogadja maga mellé a fiát inasnak.

Ádók élt is a lehetőséggel és bizony hamar rájött, hogy micsoda tehetséget fogadott maga mellé így saját pénzéből fizette ki a kivételesen tehetséges fiú temesvári tanulmányainak a díját.

Magyar nem csupán az építőipari szakiskolát, hanem a szakmai gyakorlatát is Temesváron végezte el.🧑‍🎓

1901-ben Budapesten leteszi az építőmesteri vizsgát is és utána kezdetét veszi Szegeden a szakmai sikereinek a szárnyalása amely sikerek viszont a magánéletének a „zuhanását” okozzák.

Az építőmesteri vizsga sikeres megszerzése után elvette mesterének és „mecénásának” a leányát Ádók Rózsit aki abban bízott, hogy Magyarral egy szeretetben gazdag élet vár majd rá gyerekekkel és sok boldogsággal.👩‍❤️‍💋‍👨

Ez sajnos nem így alakult végül, amelynek okait foghatjuk a Sorsra, a végzetes mindent felülíró szerelemre is, de akár arra is, hogy Magyar mindig kicsit elnyomva és „adósnak” érezte magát az Ádók családban.🥺

De még mielőtt eljutnánk a Jósika utca 14-be, oda, ahol az a bizonyos végzetes és mindent felülíró szinte első pillantásra bekövetkező szerelem megtörtént előbb azért ejtek még pár szót Magyar munkásságáról illetve hát még „meg is kell tervezni” azt a házat mielőtt bekövetkezik az a fent említett pillantás.

Ede az 1900-as évek elején külföldi tanulmányutakra indul (például: Münchenbe és Párizsba) majd az első nagyobb munkája 1905-ben Szegeden „kel életre a tervezőlapról” Goldschmidt – ház néven.

A legnagyobb szakmai sikert és az igazi áttörést egyértelműen az 1907-ben felépült Reök-palota hozta meg a számára.🤩

Ezután pedig újabb és újabb szecessziós csodák tervei születtek meg az igazi művészlelkületű Magyar tervezőasztalán, aki azonban egy percre sem bízta el magát, mindig a maximalizmusra törekedett és ezért talán sosem volt igazán elégedett a munkáival.

Kereste a lehetőségeket és azok meg is találták Őt.

Ugyan 8 év alkotási idő adatott meg csupán Edének az életben, de tényleg számtalan csodás épületet köszönhetünk neki, nem véletlenül nevezik hát Őt a magyar Gaudínak.

És hát hosszas bevezető után lássuk is a Jósika utca 14.-es szám alatt található lakóház történetét, amely történet teljességéhez tényleg szükséges volt Magyar életét is megismernünk.🧐

1911-ben kéri fel Herczeg János a helyi általános biztosító társaság főjegyzője Magyart, hogy tervezze meg a mai bejegyzésünk főszereplőjét a Jósika utcában.

Magyar a tervezői folyamat alatt sokszor kikérte a megrendelője nejének Herczegnének a véleményét, hogy mit és hogyan szeretnének, megfelelő – e az amit elképzelt stb.

Az ehhez hasonló és egyre csak szaporodó egyeztetések során Magyar és Herczegné egyre jobban megismerték egymást és végül akár egy romantikus filmben bizony menthetetlenül egymásba szerettek…csak sajnos, mint tudjuk az élet nem olyan mint a filmek és nem mindig tartogat boldog véget a szerelmeseknek.😔

Ebben az esetben is sajnos több könny és kevesebb mosoly jutott a szerelmesek arcára.😢

Mindketten családosok voltak (Magyarnak 1, Herczegnének 2 gyermeke volt), de a szerelemüket olyan erősnek érezték, hogy készen álltak arra, hogy elváljanak a házastársaiktól, hogy együtt új életet kezdhessenek.😯

No ezen a ponton kezdődött el egy igazi érzelmi hullámvasút és nem az építkezés során…

Magyar most már szerelemtől túlfűtötten vezényelte le az építkezést és úgy tervezte, hogy ez az épület egyfajta szerelmi vallomás lesz az Ő szerelmesének.🥰

Minden pénzét a házra költötte így 1912-ben már komoly anyagi gondok is kísértették az építőmestert.🥺

A ház azonban tényleg gyönyörű lett, stílusát tekintve pedig természetesen szecessziós jegyekkel lett díszítve.😍

Az a sok személyes terv, amelyet még a ház építkezési tervei mellé szőtt Magyar azonban ekkoriban véglegesen szerte foszlani látszódtak.

Neje nem akart tőle elválni, új kedvese sorsa miatt is aggódott és ekkor már Ede annyira kikészült a sok lelki vívódás és a frissen rárakódott anyagi nehézségek súlya alatt, hogy a legkedvesebb, a legnagyobb álmokkal és szeretettel tervezett Jósika utcai lakásában szerelme szeme láttára 1912. májusában önkezével vetett véget az életének.😢

Igen…abban a házban választotta a halált, ahol új életet akart kezdeni, ami a földi Mennyországot jelentette volna neki, de végül az elmúlás földje lett a számára…és igazából mégsem, mert ez a meseszép épület és még számos másik épület őrzi az emlékét és egyben ezáltal a halandóságát is ennek a páratlan tehetségű ámde szomorú sorsú tehetségnek.

*Források:

Hungaricana, azon belül pedig:

~ Békési Élet, 1977. 12. évfolyam / 2. száma – Tanulmányok – Bakonyi Tibor: Orosháza jeles fia: Magyar Ede műépítész

*Kép forrása:

~Magyar Edéről készült 1911-es fotóé – Békési Élet, 1977. 12. évfolyam / 2. száma – Tanulmányok – Bakonyi Tibor: Orosháza jeles fia: Magyar Ede műépítész

~A Jósika utcai házról: Wikipédia – A Feltöltő, készítő pedig: Kozma János – Feltöltés ideje: 2008.

Mecseknádasd titokzatos várának a története – avagy a „Rékavár” legendája

Mecseknádasd és Óbánya között található egy vármaradvány, amit Réka-várként emleget mindenki, de néhány forrásban Rákvárként is szerepel a neve.

Ennek a vármaradványnak (a rom szót még mindig utálom😅) az építéséről, építtetőjéről, tehát úgy összességében az egész egykori vár épülettörténetéről nem maradt fenn sajnos semmilyen információ ezért a „rejtélyek váraként” is hívhatnánk akár, mert tényleg sok rejtély és legenda lengi körbe a várat…mert ugye ilyen esetben szabadon szárnyalhat mindenki fantáziája, ha nincs semmi konkrétum az adott épület történetéről, ami számomra kihívás is tudna lenni, mert egy kisregény méretű történetet is tudnék a vár köré kreálni, de akkor hol maradna a hitelesség?🤣

Számomra mindig kicsit bosszantó, ha nem sikerül kiderítenem valamit vagy ha túl sok a „ha”, „valószínű” és az „esetleg” szó egy tanulmányban vagy cikkben, de sokszor tényleg csak a feltételezések maradnak egy-egy #épsztorival kapcsolatban…😔

A legnépszerűbb teória szerint a „Rékavárat” Attila hun király építette Réka nevű feleségének és innen jött a vár elnevezése.

Ez egy igen „kreatív” legenda, de alapja sajnos nincs annak, hogy igaz is lenne, de ezt mindenképpen megakartam veletek osztani!

A várat egyébként a 13. században említik először az oklevelek, addig mintha nem is létezett volna szóval nagyvalószínűséggel a 13. század elején épülhetett a vár.

A legelső és legátfogóbb vizsgálatot a várral kapcsolatban Papp László régész végezte 1963-ban, ezzel kapcsolatban Hungaricana -n megtaláljátok a teljes írását a várnál történt ásatás eredményeiről, de az írás pontos címét leírom majd lent a források között, hogy könnyebb legyen megtalálni azoknak, akiket esetleg érdekel az ásatás teljes története.🧐

Ezen 1963-as munkálatok során egyébként megállapították azt, hogy egykoron, hogyan is nézhetett ki a vár és a keletkezésének az idejét is megpróbálta Papp László behatárolni.

Papp munkája során egy többszintes öregtorony és egyéb épületek maradványait is megtalálta.

És most nézzünk meg együtt egy viszonylag kisebb ámde fontos idézetet Papp László írásából, ami segíti azt, hogy jobban átláthassuk a vár #épsztoriját:

„Nyilvánvaló, hogy Rékavár esetében magánvár építkezéssel állunk szemben. A tatárjárás után, illetve a feudál-oligarcha anarchiának XIII. századi, egyre inkább kibontakozó állapotában a birtokos főurak egyike biztonságot teremthetett a maga és családja, valamint értékei számára a via magna-tól távol ugyan nem eső, de egykönnyen szembe sem tűnő, hegyektől közrezárt, meredek ormon épített, a kor viszonyaihoz képest jól megerősített kastélyban.

A vár területének 5500 m2-t meghaladó nagysága, méginkább a várudvart mintegy 415 m hosszúságban keretező, magas kőfal 3 méteres vastagsága azonban elgondolkoztató. Különösen, ha figyelembe vesszük, hogy e nagy területen, s körfal erősítéséhez képest csak kisszámú, s szerény terjedelmű, maradandó anyagból emelt épület állott. Könnyen támadhat ugyan az az érzésünk is, hogy a vár elpusztult, mielőtt teljesebb kiépítésére sor kerülhetett volna, aminek következtében viszont egy korai váralakzat maradványai állanak előttünk.

A vár Szent István-kori keletkezésére vagy fennállására, használatára a lefolyásában, eredményében vázlatosan leírt felderítő ásatás régészeti, műtörténeti forrásanyag értékű bizonyítékokat nem hozott napvilágra. Ez azonban nem zárja ki annak lehetőségét, hogy egy, a vár területét teljesen átfogó ásatás a fentebb mondottnál korábban itt folyt életnek nem akadhatna nyomára. „

Most, hogy már nagyjából megismertük ennek a rejtélyes vármaradványnak a történetét lassan zárom is a soraimat, de előtte még megosztanék veletek egy utolsó, de nagyon érdekes legendát még a várról. 🤫

Képzeljétek úgy tartják a legendák, hogy itt, ebben az egykori várban született Skóciai Szent Margit (khmm Szent István unokája, szóval lehet, hogy sanszos az a Szent István kori feltételezése Papp úrnak? 😉 ) aki később III. Malcolm skót király neje lett.

Skóciai Szent Margit emléke előtt tisztelegvén található is itt egy emlékkő a vármaradványnál.

Nádasd várának (ahogy az írásos emlékekben emlegették) megsemmisülésének a története sem egyszerűen megállapítható történet, de esélyes, hogy nem egy véletlen tűzbaleset hanem a törökök „áldozata” lett, mivel a XVI. – XVII. században már egyáltalán nem lehet semmilyen említést sem találni róla.

Ha várként nem is, de az akkori lakosság „kőelhordó munkásságának” köszönhetően ilyen – olyan épületként (leginkább malomként) legalább újjászülethettek a vár kövei szóval ez felér egy fél „boldog befejezéssel” ebben az esetben, nem?😅

Na jó, ez nagyon nem volt vicces…elnézést kérek a borzasztó humoromért! 😄

Ti túráztatok már a Réka-vár felé vagy hallottatok esetleg már erről a legendákkal körbe szőtt történetéről? ☺️

Nektek melyik az a kedvenc műemléketek, amelynek az #épsztorija ilyen sok mondával van „összenőve”?

*Források:

Hungaricana, azon belül:

~ Papp László: Rékavár és 1963. évi felderítő ásatása, Pécs, 1967. (A Janus Pannonius Múzeum Füzetei 12. Pécs, 1967) – idézet és az ásatáson készült fekete-fehér fotók is innen lettek „kiragadva”.

~ Skócia Szent Margit emlékkeresztjének fotója – Dunántúli Napló, 1996. július 26.-án megjelent lapszáma.

~ A színes kép Skóciai Szent Margit szobráról pedig saját fotó, amit egy óbányai túránk során készítettem.

Merre járt a Műemlékvadász? 2.rész

Egy kis “Merre jártam…?” videó hétvégéről.😉

Érdekesség: erről a kegyhelyről már írtam posztot múlt évben, a kálvária stációképei a Zsolnay gyárban készültek, a templomról pedig található már az Instagram oldalamon is fotó…. így már biztos tudjátok, hogy hol is járhatott a Műemlékvadász.

Ti jártatok már ezen a csodás helyen?

Merre járt a Műemlékvadász? - 2. rész

Ui.: Természetesen összességében az egész helyre vonatkozott a videó végén elhangzott összefoglalóm és nem csak a Kálváriára.

A Sikorski-ház története – avagy villa a páfrányfenyő „árnyékában”

A Zsolnay Negyed udvarában mindig szeretek elidőzni, hiszen itt aztán tényleg műemlékek között lépkedhetek, mert nem csupán 1 meseszép műemléképület található itt, hanem szám szerint 15!

Akik régóta követnek a közösségi oldalaimon azok számára talán ez a fent említett információ már nem újdonság és talán az sem, hogy az összes itt található épület közül a Sikorski-ház a legkedvesebb a szívemnek.

Számomra is érthetetlen okokból azonban pont erről a nagy kedvencemnek mondható épületről eddig még nem született itt bejegyzés…talán azért, mert féltem attól (mint minden szívemhez közelálló műemlék esetében), hogy nem tudok a házhoz méltó posztot készíteni róla?

Lehetséges…

Most azonban ahogy egyre jobban közeledett a február úgy éreztem, hogy itt az ideje, hogy megírjam ennek a műemléknek is az #épsztoriját.

És hogy miért pont a február közeledte motivált a poszt elkészítésében?

Nos, azért, mert februárban ünnepelnék az épület egykori tulajdonosai a születésnapjukat, így ez a bejegyzés egyben egy tisztelgés is lenne a részemről az egykori lakók Sikorski Tádé és Zsolnay Júlia emléke előtt.

Igazi sorsszerű találkozás volt az ahogy Júlia és Tádé egykoron megismerkedtek, a szerelmük pedig egy olyan tiszta és erős szerelem volt, ami nagyon ritka a mai világban.🤍

Nem csupán szerelmesek voltak, hanem barátok és egymás támaszai a munkában és az élet minden területén.

Talán nem árulok el ismét azzal egy nagy titkot, hogy Júlia az egyik példaképem és a kisregényem első részét az Ő emlékére írtam, de ha jól emlékszem azt még egyszer sem említettem itt az oldalon, hogy pár évvel ezelőtt egy blogbejegyzés-sorozatot, egy „fiktív naplót” is irkáltam aminek Ő volt a főszereplője.

Ezt a kis naplót ezen a linken lelitek meg, de sok egyéb írásom is megtalálható még itt:

https://evelinirogat.blogspot.com/…/j-titkos-naploja…

No, de hosszas bevezető után (Zsolnay témakörhöz képest amúgy elég szolid és rövid voltam, pedig ajjaj, mennyit tudnék még ömlengeni, de igyekeztem visszafogni magam) lássuk is a mai bejegyzésünk főszereplőjének az #épsztoriját, hogy mit is lehet valójában tudni erről a házról, amely előtt egy meseszép több mint 150 éves páfrányfenyőfa is áll, melynek a levele egyébként ma már gyakorlatilag egy Zsolnay szimbólumnak is tekinthető, hiszen sok kollekció (ékszer, étkészlet, teáskészlet stb.) fő motívuma, ihletője volt.

A Sikorski – ház tervezője maga Sikorski Tádé volt és már a Júliával kötött házasságuknak az évében 1883-ban neki állt megtervezni az otthonukat, mely tervezői munkának szerencsére napjainkban is megcsodálhatjuk az eredményét, ha a Negyedben járunk.

Az épület egy része már egyébként korábban is állt egész pontosan 1853 óta és egy iszapoló fészer valamint egy asztalosműhely volt itt, szóval, ha úgy nézzük akkor ebben az esetben is fantasztikus épülettörténeti „életút” fejlődésnek lehetünk a tanúi, mert műhelyből bizony villa született…és nem is akármilyen villa!

A villa stílusát tekintve szecessziós jegyeket visel magán, a tetőgerinc díszei Lechner Ödön, a bejárati ajtó díszei (reneszánsz maszk, két szobor alak) pedig Klein Ármin tervei alapján készültek.

Érdekesség: ezek a fent említett díszek egyike sem itt volt először használva, de hogy hol is debütáltak először, na ezzel kapcsolatban várom a tippeket a kommentszekcióban… annyit segítek, hogy a most feltöltött fotóim között szerepel egy amely megsúgja az egyik helyes választ.😉

A villa különlegessége még, hogy a padlásteréből egy festőműtermet álmodott meg Tádé az Ő imádott feleségének Júliának, aki nem csak a kerámiákon, hanem a festővásznon is csodákat alkotott.

Az épület a teljes elkészülte után sok-sok éven keresztül volt a Sikorski-Zsolnay család otthona.

Aztán sajnos 1948-ban az államosítás miatt az ekkor már 92 éves özvegy Sikorskiné Zsolnay Júliát kilakoltatták szeretett otthonából, a műtermébe ugyan még néha beengedték, de ezen pár alkalom kivételével idővel már ide sem léphetett be.

Az 1950-es évektől új funkciókat kapott az épület: a déli oldalán megmaradtak a műhelyek, a lakóépület része pedig „irodaházként” működött, majd egy pár évig még egy gyári óvoda is volt itt!

Az 1960-as években az épület földszintjén a gyár foci csapatának az öltözője kapott még itt helyet.

A 90-es években egy ideig a tervezők, szobrászok és a gyártásért felelős fejlesztők dolgoztak az épületben, napjainkban pedig a varázslatosan szép Gyugyi-gyűjteménynek az otthona a Sikorski – ház.

Ah, olyan szívesen meglesném a sokat emlegetett és sajnos még mindig nem létező „varázstükrömön” keresztül, hogy milyen is lehetett itt akkoriban az élet amikor a Sikorski-Zsolnay család élt a villa falai között…de „varázstükör” nélkül is eltudom képzelni és szinte hallom amikor megállok a ház ajtaja előtt a gyerekek kacaját ahogy fogócskáznak vagy éppen duzzognak a zongoraleckék miatt, vagy szinte látom ahogy felnézek a műterem hatalmas ablakára azt ahogy Júlia kitekint a ginkgo fájára, hogy megfesthesse és ó, igen szinte érzem a szélben a pipa illatot is, amire éppen két tervezés közben gyújtott rá az építészmérnök úr.

Ó, de szívesen beszélgetnék Zsolnay-leszármazottakkal, hogy nekik mit is jelent a „Zsolnayság”, milyen emlékeik vannak az elődökről, miket hallottak róluk stb.…bár mondjuk már volt, akivel sikerült pár sort váltanom és innen is köszönöm Neki azt a kedvességet, amivel fogadta azt a végtelennek tűnő levelet, amit rá sikerült zúdítanom.

De olyan gyári dolgozók emlékeit is nagyon szívesen meghallgatnám, akik ismerték az „új generációt”, mint például: Sikorski – Zsolnay Miklóst vagy Mattyasovszky – Zsolnay Mártát (ugye az előző generációval kapcsolatos emlékgyűjtésre 2022-ben már értelemszerűen nincs esély), hogy mégis milyen emlékeik vannak a családról…

Jaj, tudom, tudom…borzalmasan szentimentális és csapongó vagyok és hosszabban is írhattam volna mondjuk az íves oromzatról, de mindig elvisznek az érzelmek…ugye, azért nem nehezteltek rám?

Ti jártatok már a Zsolnay Kulturális Negyedben?

Ha igen, akkor Nektek melyik a kedvenc épületetek itt?

Természtesen ez a bejegyzés is (mint az oldalon található összes poszt) csak egy szívből jövő ajánlás és nem reklám!

*Képek: Saját fotóim

*Videó: Szintén saját.

2021. decemberében készítettem ezt a rövidke videóit a Negyedben, melynek az elején szerepel a Sikorski – ház is, ezt a videót pedig ezen a linken tudjátok meglesni:

💚Zsolnay mini vlog💚

Elnézést a csapongásért itt is… teljesen spontán jött a videó elkészítésének az ötlete illetve nagyon zavarba voltam, de konkrétan annyira, hogy a Pirogránit udvarba (és még pár helyre) be sem mertem lesni, mert megláttam, hogy ott többen is időztek.😅

2,033FansLike
0FollowersFollow
2SubscribersSubscribe
- Advertisement -
Google search engine

Még több tartalom