Boldog Égbéli Születésnapot Júlia!

1:

Kedves Naplóm!

A csillagokkal borított ég védelmező fénypajzsa alatt írom most a soraimat, de sosem volt még ilyen nehéz kiírni magamból a fájdalmamat…

Úgy ahogy sokszor az égtakarón kialszik egy kis fénycsóva úgy alszanak ki néha remények a szívekből, álmok az elmékből és szívdobbanások a mellkasból…nehéz még ezeket a dolgokat elfogadnom és nem tudom, hogy elakarom-e egyáltalán őket fogadni.

~

2:

Annyira furcsa, hogy az akivel pár hete még vidáman kuncogtatok a szüreti mulatságon és azt terveztétek kiskorotoktól fogva, hogy egy napon fogtok férjhez menni és még sorolhatnám a közös terveitek sokaságát az az illető mától fogva már fentről figyel most  rád…

Ó Lívia!

~

3.:

Kiskori szövetség volt a miénk amely attól a perctől fogva tartott, ahogy először megláttam a kisírt arcocskáját a táncórán…szívből átéreztem akkor azt a sírással vegyített dühöt amelyet annak kudarcán éreztünk, hogy nem tudtuk a szüleinket meggyőzni arról, hogy nem akarunk táncórákra járni…aztán persze mindennél jobban akartunk járni.

~

4.:

Lívia egy elbűvölő személy volt, a legjobb ember akit valaha ismertem!

Mindig arra törekedett, hogy a lehető legjobban élje az életet, sosem volt önző, vidámsága fertőző volt, amikor énekelt akkor pedig még az angyalok is leszálltak szerintem a Mecsek sapkájára, hogy közelebbről csodálhassák az előadását…

Jaj, de nehéz most könnyek nélkül írnom róla!

Mindig erőt öntött belém amikor felakartam adni, tudta kihez hogyan kell szólni, biztatott, hogy fessek…szerintem Ő is egy angyal volt és a társai most visszavették Tőlünk, mert fentről akarják továbbhallgatni az énekét.

Egy 19 éves lány énekét ami most már Földi füllel nem hallható tovább …

Lívia itt hagyta a családját, a vőlegényét és a leendő tanítványait is… no, nem önszántából hanem egy fránya szüreti mulatságon végigsöprő vihar miatt.

Tisztán hallom még most is a kacaját amikor nevetve – táncolva futottunk a kövér esőcseppek elől a közeli fogadóba.

Én rettentően dideregtem és alig vártam, hogy bebújjunk a kandalló közeli ölelésébe, de Ő csak annyit mondott, hogy „Júlia ne félj, ez nem hideg csak annak a jele, hogy élsz! „

~

5.:

Másnap már  lázrózsák pírjában ébredt, de akkor még nem gondoltuk, hogy nagy a baj.

Szinte beköltöztem az utolsó napokban a  Szkókó dűlői házukban és úgy lestem-vártam a javulás reményét hozó jeleket, hogy szinte elájultam a várakozástól, de mindhiába.

Az orvos nem sok jóval kecsegtetett minket, azt mondta, hogy a meghűlés megtámadta Lívia tüdejét és ha nem csökken a láza akkor jobb ha felkészülünk a legrosszabbakra.

Nem akartam hinni a fülemnek…az én szeretett barátnőm akitől senki sem szerette talán jobban az életet Ő most akár meg is halhat?

~

6.:

Az utolsó beszélgetésünk emléke a sírig fog kísérni…odavackoltam magamat mellé, a láztól olyan forróságot árasztott sápadt teste szegényemnek, hogy forróbb volt mint annak a kandallónak a melege ami cserbenhagyta Őt a fogadóban.

Megöleltem és Ő kristálytisztán csillogó szemekkel(oly tiszta szemekkel akár a lelke) rám nézett …mosolygott és azt mondta, hogy „Júliám , ne szomorkodj nagyon szerettem minden percét ennek a 19 évnek! 

Annyira jó volna együtt játszadozni a gyermekeinkkel, ezt igazán sajnálom, hogy nem történhet meg…és az elcsent almás piték íze is hiányozni fog amiket a Mámi néni konyhájából csentünk, de most már nem félek…elmúlt a félelem, elfogadom bármi is jön ezután. 

Ne felejts el, én sem foglak és azt sem felejtsd el, hogy mit ígértünk egymásnak ha egykor leányunk születik…én már sajnos nem tudom betartani ezt az ígéretet, de Te mesélj majd rólam a kis Líviának! „

Ígérem így lesz – feleltem neki könnyek között.

Pár óra múlva örökre lehunyta a szemét…annyira igazságtalan a Sors!

Imádta az életet és most nincs…

Velünk is így lesz majd tudom, de én nem vagyok olyan bátor mint Ő, hogy ezt még eltudjam fogadni!

Attól rettegek, hogy mi van ha egyszer elfogom felejteni a hangját a nevetését…sosem akarom elfelejteni Őt!

~

7.:

Most itt vagyok a kertben az éj leple alatt, a szélben az őszi növények illata szál,  a fák búsan változtatják öltözéküket, de egyszer már én sem leszek ennek a jelentnek a részese…de a fák és a csillagok tudom, hogy tanúskodnak majd arról, hogy egykoron itt voltam….ők még talán akkor is itt lesznek majd amikor én már Líviával kacarászok odafent.

Mennyire fog hiányozni minden perce az életnek, de most már tudom, hogy fent is várnak jó barátok ha egyszer távozni kell.

Gyáva vagyok, Lívia bátor volt…most látom csak igazán, hogy halandóak vagyunk!

Lívia volt az a személy akinek minden titkomat elmondhattam, mindig megértett és úgy fogadott el ahogy vagyok…szertelen álmodozónak aki most egy picit felébredt…de visszafogok aludni, hogy érte is álmodhassak tovább!

Tudom, hogy Ő is így akarná!

Nyugodj békében angyalhangú!