Almamellékhez tartozott az egykoron népes Németlukafa-puszta.
Igaz, hogy lakóinak száma nem volt oly’ sok soha, de voltak lakosai…méghozzá már a középkorban is!
A gyönyörű zöldölelésben található egykori falu lakosai nagyrészt erdészek, „üvegesek” és „porcelánosok” voltak, ahogy korabeli források említik az üvegműveseket és kerámia készítőket.
A falu üveghutája a 18. században kezdte el a működését és hosszú évekig működött.
Jó minőségű agyagkészletének hála 1841-ben a kerámiagyártás helyi otthona is lett Németlukafa.
Ebben az üzemben tanulta a keramikus mesterség csínját – bínját Zsolnay Ignác is…igen, Zsolnay Vilmos testvéréről van szó.
Ezt az üzemet vásárolta fel a későbbeikben idősebb Zsolnay Miklós (Vilmosék apja), hogy majd áttelepítse a berendezésével együtt Pécsre a többi pedig már történelem… ????
Ha úgy nézzük akkor az egész Zsolnay – sikertörténet alapjai Németlukafáról indultak útjukra…????
1901-ben az Almamellék – Sasrét között közlekedő Erdei Vasút létesítésekor Németlukafa is érintve lett a vasút által.
(Lukafai – elágazás.)
A falu és környékének a legmeghatározóbb birtokosai a Biedermann család voltak, nekik köszönhető a fent említett erdei kisvasút létesítése is.
Németlukafa, vagy ahogy a környéken említették Lukafa összességében egy tényleg nagyon jó adottságú területen helyezkedett el, a határában a szőlőtermesztés virágzott (bort és szőlőt, terményt tároltak az itt árválkodó mezőgazdasági épületben) a fakitermelés is ugyebár helyileg adott volt, volt több a fentiekben is említett üzeme (Spitzer – féle üzem stb.) több neves család is érdekelt volt a környékén (pl: a pezsgőgyáros Littke család szőlői is itt a közelben termettek) és mégis a kihalás lett a sorsa.
Létezéséről már csak pár fűtengerrel borított sír, néhány olykor – olykor a szerencsésebb túrázók előtt színesen megcsillanó üvegdarabka és az előbbiekben említett műemlék jellegű magtár épület tanúskodik.
Szomorú vég ez egy jó reményekkel és még jobb adottsággal rendelkező falunak…☹
Az ok(ok), hogy miért hagyták el a falut a maradék lakosai sokak szerint pont az volt, hogy az adottságait már nem tudták „munka formájában” kihasználni…vagy csak komoly például természeti áldozatok (erdőpusztítás) árán, ami senkinek nem lett volna jó hosszútávon.
(A túlzott erdőpusztító folyamatot, amit a helyi üzemek igényeltek végül amúgy is megállította szerencsére Bázler Ernő kiváló tehetségű főerdész.)
Találgatni már végül felesleges is, de emlékezni Németlukafára viszont nem az…már „csak” ipartörténeti szempontól sem.
Az eltűnt házak közül pedig már csak a műemlék jellegű épületnek „definiálható” 1904 és 1905 között épült Magtár tud csak a bejegyzésem műemléki főszereplője lenni…
Ti ismertétek Németlukafa történetét?
*Képek és információk forrása:
Hungaricana
~ Azon belül a képek:
1. A Kaposvári Rippl-Rónai Múzeum Közleményei 3. (Kaposvár, 2014) Eperjessy Ernő: Újabb adatok a németlukafai üveghuta és kéménycserépgyár történetéhez
2. A Kaposvári Rippl-Rónai Múzeum Közleményei 1. (Kaposvár, 2013) Horváth J. Gyula – Eperjessy Ernő: Adatok a németlukafai üveghuta történetéhez
Ha a történelmünket összekapcsoljuk egy adott műemlékkel akkor 1918-ban ezen a napon egyértelműen az Eckartsau-i Vadászkastély volt a műemléki főszereplője a mi múltunk egyik fontos fejezetének.
1918. november 13. – át mutatott a naptár, 2 nappal előtte november 11.- én ért véget a „Nagy Háború” és még ugyanazon a napon „választotta” kényszerű „lakhelyéül” IV. Károly az Eckartsauban található kastélyt.
November 13.- án a fent említett kastélyban született meg hosszas vívódás után az a bizonyos „eckartsaui nyilatkozat” mely így szólt:
„Trónra lépésem óta mindig arra törekedtem, hogy népeimet minél előbb a háború borzalmaitól megszabadítsam, amely háború keletkezésében semmi részem nem volt.
Nem akarom, hogy személyem akadályul szolgáljon a magyar nemzet szabad fejlődésének, mely iránt változatlan szeretettől vagyok áthatva.
Ennél fogva minden részvételről az államügyek vitelében lemondok és már eleve elismerem azt a döntést, mellyel Magyarország jövendő államformáját megállapítja.
Kelt Eckartsau, 1918. november 13-án
Károly s. k.”
Fontos fordulat történt ezen a napon és ezen a helyszínen a Mi történelmünkben ezért is tartottam fontosnak, hogy ezen a napon ez a bizonyos kastély legyen a bejegyzésünk főszereplője.
IV. Károly volt az utolsó királyunk, az Osztrák – Magyar Monarchia utolsó uralkodója, aki bár nem mondott le a posztjáról, de elfogadta az új államformánkat…sokan gondolnak róla sokfélét, a visszatérési kísérleteiről is, de ez már egy másik történet, én nem szeretnék most egyik oldalon sem állást foglalni.
Tudjátok, hogy nagyon szeretem a történelmet, baráti körömben is sok a történelem rajongó vagy akár történész is, én főleg az I. és II. Világháború témájában szoktam elmerülni (drága nagypapámnak hála a „kulisszák mögé” is igen részletes és fotókban gazdag betekintést is nyerhettem a katona-oldal tekintetében), de mivel az oldalamnak nem ez a fő témaköre / profilja, ezért mindig óvatosan és mértékkel „feszegetem” az ilyen jellegű témákat itt…a szintén a mai napon „évfordulós” belgrádi egyezményt (és még sok mást pl: Nagy Íróper, magyar nyelv világnapja stb.) még csak meg sem említettem….jaj nagyon nehéz ám visszafogni magam….főleg, hogy a közösségi média világába ez a nap csak a „kedvesség világnapjáról” szól! #énmindennapkedvesvagyok 😀
Talán, ha lesz időm egy újabb Hátizsák Podcast évadra akkor leszek annyira bátor, hogy egy igazán történelmi jellegű és kicsit sem rövid epizódokkal teli évaddal „pakolhassam meg” azt a bizonyos virtuális hátizsákomat…
No, de hosszas történelmi bevezető után lessük meg a kastély lefontosabb ismérveit:
~ Stílusát tekintve barokk jegyek többségét viseli magán a kastély.
~ Az eredeti tervezője nem ismert, az első ismert tervezője pedig Joseph Emanuel Fischer von Erlach volt.
~ Az 1700-as években vásárolta meg Mária Terézia férje a kastélyt.
~ A tragikus sorsú Ferenc Ferdinánd egyik kedvenc helye volt a vadászkastély, ő és a szintén tragikus sorsú felesége Chotek Zsófia „modernizálta” a kastélyt.
~ A kastély napjaikban is jó állapotnak örvend és nyitott kapukkal várja az ide érkező látogatókat!
~ Kép: Nógrád Megyei Hírlap, 2008. április 19.-ei számának 5. oldala – Faragó Zoltán cikke
~ Cikk: Pesti napló november 12.-én megjelent száma.
*IV. Károlyról készült 1917 és 1918 közötti fotók forrása:
FORTEPAN, azon belül pedig:
~ Fortepan / Österreichische Nationalbibliothek (az első 3db. 1917-ben készült fotó forrása)
~ Fortepan / Széman György) – ez a fotó már 1918-ban készült, IV. Károly éppen az isonzói csatákban elesett olasz és magyar katonák közös emlékművét nézi rajta.
~ Fortepan / Porgeth Imre – ez a fotó 1921-ben készült.
A kép leírása a következő: „vasútállomás, jobbra térdel IV. Károly király és Zita királyné, a trón elfoglalására tett második kísérlet során. Tábori mise 1921. október 22-én.”
1905. 11. 09.-ÉN SZENTELTÉK FEL BUDAPESTEN A SZENT ISTVÁN – BAZILIKÁT
A BAZILIKA TÖRTÉNETÉRŐL RÖVIDEN #ÉPsztorik:
„…1817-ben a lipótvárosiak kérelmére építettek egy ideiglenes kis templomot.
Falusias külsejű, idomtalan, mansardos födelű épület volt, puszta létével örökös figyelmeztetés arra, hogy mielőbb el kell távolítani s helyébe a fejlődő városhoz méltó templomot emelni.
Ezt a tervet nem is hagyták abba, a nehéz viszonyok közt is folyton gyűjtöttek az új templomra.
1821-ben a városi tanács gyűjtő-íveket bocsátott ki, a melyeknek eredményeképp összegyűlt körülbelül negyedfél százezer forint.
Ekkor a tanács megbízott a tervek elkészítésével egy Schwarz József nevű rajztanárt, a ki 1822-ben be is nyújtott két tervet.
Ezek, melyeket lapunk mai számában talál az olvasó, a lipótvárosi templom legelső tervei s érdekes, bár nem épen művészi emlékei az akkori pesti építészetnek. Megvalósulásra sohasem jutottak
. A mozgalom hol szünetet tartva, hol meg újra föllendülve tartott 1845-ig, a mikor végre megbízták az akkor legtekintélyesebb pesti építészt, Hild Józsefet, a tervek elkészítésével.
… A míg a tervek elkészültek s végigjárták az akkori hatósági eljárás lassú és hosszadalmas útját, a szabadságharcz kitörése újra elhalasztotta az építés megkezdését.
1851-ben aztán elkezdték Hild vezetésével a munkát.”
/Az idézet a Vasárnapi Ujság 1905. évi 52. évfolyamának 47. számából származik/
Hild végül nem érte meg, hogy befejezhesse ezt a hosszadalmas és nagyon fontos munkát, utódja Ybl Miklós lett aki néhány ponton igencsak újra kellett gondolja elődje terveit.
Idézek szintén a Vasárnapi Ujság 1905. évi 52. évfolyamának 47. számából:
„Ybl Miklós, a kire az építés további vezetését bízták, hamar meggyőződött arról, hogy azok a pillérek, melyeken a kupola nyugszik, nem elég erősek a roppant teher elviselésére. Fel is szólalt e miatt a tanácsnál, hogy javítással, toldozással ezen nem lehet segíteni, le kell bontani az egész építményt, de nem hittek neki.
Kiküldtek egy bizottságot a dolog tanulmányozására; mielőtt az azonban csak el is kezdte volna munkáját, a szerencsétlenség bekövetkezett. 1868 január 21-ikének éjjelén erős vihar volt, a mely az épületet annyira megviselte, hogy Ybl kénytelen volt jelentést tenni a polgármesternek, hogy a falak rövid idő alatt be fognak dőlni.
Január 22-ikén délután ez meg is törtónt, a hatalmas építmény, mely addigra már 600,000 forintot emésztett fel, romhalmazzá vált.
Régibb pesti emberek még ma is beszélnek erről az óriási szerencsétlenségről, a mely akkor hetekig izgalomban tartotta a lakosságot.
Volt azonban a bajnak jó oldala is: Ybl tekintélye, a miért előre megjósolta a bajt, nagyot nőtt s most már szabadon, művészi képzeletét nyűg nélkül követve dolgozhatta át Hild terveit.
S ebben az átdolgozásban nyerte a bazilika mai formáját…”
Egyébként sajnos Ybl is már csak az Égi tervezőasztal mellől figyelhette a Bazilika 1905. 11.09.-ei felszentelését ugyanis a hosszú munkának a teljes eredményét Ő sem érhette meg.
A végső (leginkább díszítési munkálatok) simításokat Kauser József végezte / fejezte be a Szent István Bazilikán.
A bazilikát Vaszary Kolos szentelte fel.
*KÉPEK, IDÉZETEK ÉS INFORMÁCIÓK FORRÁSA:
ADT., azon belül pedig:
~ VASÁRNAPI UJSÁG 1905. ÉVI 52. ÉVF. 47. SZÁMÁNAK 750. ÉS 753. OLDALA
„Nem vagyok több széthulló anyagnál, Az enyészet durván rám tipor; Elmúlok, ha napjaim lejárnak S lesz belőlem egy maroknyi por.”
/Ifj. Ábrányi Emil idézete igaz az élet elmúlásáról szól, de szerintem épületek „végnapjaihoz” is illik az idézet/
A régi gyermekszanatóriumot sokan Preisich Szanatórium néven ismerték, mely nevét az egykori alapítójáról Dr. Preisich Kornélról kapta az épület.
A villa épülete még az 1900-as évek elején épült, eredeti építtetője nem a névadója volt (ő csak később vásárolta meg az épületet).
A gyermekszanatórium az 1920-as évek végétől fogadta a kis pácienseket.
Elsősorban a tüdőbeteg gyermekek gyógyítása volt a fő profilja a szanatóriumnak, de más betegséggel küzdő betegeket is fogadtak itt.
Az épület izgalmas történetét áttekintve nem csak szanatóriumként funkcionált ám, hanem a későbbiekben elfoglalta az ÁVH is, majd az 1950-es évek végén TBC-s és mentális problémákkal küzdő betegeket fogadó szanatórium otthona lett a villa.
1978-ig ezen a „profilon” működött tovább a szanatórium majd egy nagyon kicsi időre bezárták és bővített – felújított állapotban Tündérhegyi Pszichoterápiás és Pszichoszomatikus-rehabilitációs Osztály” néven újranyitották.
1994-től az O.P.N.I. – hoz tartozott és leginkább pánibeteg és depresszióval küzdő betegek várták a gyógyulást a falai között.
2007-től már ugye nem beszélhetünk O.P.N.I-ról, mert megszűnt így a Tündérhegyi-szanatóriumot a Szent István Kórház menti meg a bezárástól, de sajnos csak 2 évig tudják működtetni.
2009 óta tehát várja a csodát és a megmentőit az épület, de sajnos az enyészet még a tündéreket is elriasztja onnan, pedig lehet, hogy már csak az Ő varázslatuk menthetné meg a rom-léttől.
*Most nem esett róla különösebben szó, de az „ős Tündérhegyi – szanatórium” egykori megalapítója a névadó Preisich doktor élete és munkássága simán megérdemelne ám egy #életsztorik Hátizsák Podcast epizódot egyébként…ha lesz időm és új évad akkor az Ő történetére mindenképpen szentelek majd egy részt!
*Érdekesség: Az épületről (személyes okokból) készített 1931-ben egy nagyon szép festményt Aba – Novák Vilmos „Tündérhegyi szanatórium” címmel.
*Fotó forrása:
Fortepan / Glázer Attila
A képről: 1943-as fotó.
„Szilassy út 6., dr Preisich gyermekszanatórium (később az OORI Pszichoterápiás osztálya)”
~ Novellám A hajnalfény útján margójára és az „Utazó” emlékére ~
Csípős októberi szél csipkedi pirosra az amúgy igencsak sápatag arcomat, brrr mindjárt megfagyok, de most már nincs idő tovább sajnálni magamat, haladnom kell a buszmegálló felé, ha nem akarom lekésni a Főpályaudvar felé tartó járatot.
Különleges nap ez a mai, vagy legalábbis kicsit különlegesebb a szürke és rutinszerű hétköznapokhoz képest.
Már hónapokkal ezelőtt megváltottam a jegyemet a ma Pécsre érkező és Budapest végállomásra befutó nosztalgia gőzmozdonyra.
Nem nagy dolog tudom, de már nagyon régóta ki szerettem volna próbálni azt, hogy milyen gőzparipán utazhattak a nagy elődök.
Mindig is furcsa voltam, olykor már jobban érdekelt a múlt, mint a jelen aztán félve attól, hogy elveszik a jövőm a múltban élés miatt inkább jobbnak láttam kirángatni magam a levéltárak, múzeumok és poros padlások múltba repítő varázsbuborékjaiból.
Persze azért még az érdeklődésem nem veszett el teljesen a régi dolgokkal kapcsolatban, mert bizony nem tudja teljesen elnyomni magában az ember azt az érzést, hogy lehet, hogy rossz korba született.
Az ilyen kis apró kiruccanások, mint például ez a mai nosztalgiajáratozás egy kicsit mindig „kóstolók” számomra a múltból, apró időutazások, amelyek kicsit tényleg kibillentik az embert az olykor komor valóságból.
DeLorean híján ma nekem egy szuper gőzparipa jutott, hogy egy cseppet átszökhessek vele a múltba, mert azért néha engednem kell a „csábításának”.
Igazán misztikus dátumra esett ez a mai vonatozás ugyanis október 30.-a az egyik kedvenc múltbéli alakomnak Zsolnay Miklósnak a feltételezett születésnapja.
Azért feltételezett, mert néhány forrás szerint 31.-én, de van olyan amelyik szerint november elsején született…hiába, ez a Miklós mindig is egy különleges figura volt, még a születésnapjának a dátuma, sem „egyszerűen” behatárolható dolog.
Miklós egyébként híresen nagy utazó is volt, rengetegszer járta meg gőzparipán a Pécs – Budapest útvonalat és addig bizony soha nem indult el a vonat amíg Ő fel nem szállt rá.
Az utolsó útján is vonat repítette vissza szeretett szülővárosába Pécsre, szóval tényleg furcsa módon, de valamilyen szinten tényleg összenőtt az élete és a halála is a vasúttal.
Vajon hozza – e majd azt az igazi nosztalgia élményt az út amire vágyok?
Bárhogy legyen is, ez most már mindjárt kiderül ugyanis igaz, hogy gondolatmeneteimbe elveszve ámde szerencsésen sikerült végül megérkeznem időközben a Főpályaudvarhoz.
A nosztalgia gőzös 22:22 perckor indul a 2-es peronról, tökéletes időzítés, tökéletes számok!
Imádom az esti vonatozást, így hát szándékosan választottam a legkésőbbi időpontot a lehetséges három közül.
A szerencseszámom a 2-es így abban is biztos vagyok, hogy az út is szerencsésen fog alakulni, vagy legalábbis zökkenőmentesen.
Már indulás előtt 15 perccel megkezdhettük a felszállást és jó előre borítékolható volt a teltház.
Cosplay-es beöltözött alakokba botlottam már az első körbe, lehet tán nekem is illett volna az alkalomhoz öltöznöm?
Most már mindegy, győzött a kényelem és a fagyhalál elleni védelem – mosolyodtam el.
A legkisebbektől a legnagyobbakig egyébként mindenféle korosztály képviselte magát az utasok között.
Voltak, akik csoportosan érkeztek, én szándékosan magányosra terveztem ezt az utat, hogy jobban eltudjak mélyülni a nosztalgiába.
Lassan, de biztosan léptem fel a 424-es egyik I. osztályú kupéjába, oda ahová a jegyemet „dobta nekem a gép”.
Nem a legrégebbi gőzparipa, de egy igazán varázslatos darab az már egyszer biztos!
Eljött az indulás pillanata és nem csak a gőzmozdony kezdett zakatolásba, hanem a szívem is.
Nem hoztam olvasnivalót, sem inni és ennivalót csak a zenelejátszómat telepakolva jóféle komolyzenével…csak, hogy még hatásosabb legyen az „időutazás”.
„AI. Evelin”
Lassacskán haladtunk és még bizony volt pár megállóhely is a végállomás előtt, ahol izgatott utasok várták azt, hogy felszállhassanak a 424-esre.
Egy idő után a gyomrom is jelezte, hogy készen áll arra, hogy megszemlézzem a nosztalgiajárat büfékocsijának a kínálatát.
Ó, jó kis zsíros kenyér lilahagymával jövök! – nyaltam meg a szám szélét.
A büfékocsi felé tartva reflexszerűen lestem rá az órámra, hogy ildomos-e még ennem.
Éjfél előtt járunk 2 perccel, de kit érdekel ilyenkor a diéta! – mosolyogtam magamba.
A büfékocsiba belépve furcsa látvány fogadott, vagyis a nagy üresség!
Furcsállottam, hogy sehol sincs senki és már éppen indultam volna visszafelé amikor hirtelen elkezdtek a kocsiban villódzni a fények, hirtelen nagyobbat fékezett a vonat is így magatehetetlenül zuhantam bele az egyik ülésbe.
Na szép, mindjárt kitöröm itt a nyakam a nagy nosztalgiába – csattantam fel hangosan.
– Azért tán nem ennyire súlyos a helyzet kedves! – törte meg a csendet hirtelen egy férfihang a semmiből.
– Jézusom, ki van itt? – kiálltottam fel indokolatlanul hangosan, hiszen az előbb még teljesen üres volt a vonat.
– Jézus mondjuk pont nincs itt, de ha időben felérünk Pestre akkor még akár meg is leshetünk pár szép templomot – szólalt meg ismét az ismeretlen férfihang kissé gúnyosan, mely hanghoz már végre arcot is tudtam társítani miután a mondat közepén visszatért a büfékocsiban a világítás.
– Most ez valami vicc, vagy Ön egy jól „betalált” cosplay-es? – kérdeztem kissé bambán miután megláttam magam előtt ülve Zsolnay Miklós kiköpött mását, aki éppen egy újságot helyezett hanyagul maga mellé, hogy rám tudjon figyelni.
„Zsolnay Miklós „képregényes” alakja
– Miklós hagyd már a kisasszonyt a templomokkal, mindenki tudja, hogy a kaszinó előrébb való neked a sorba – szólalt meg jobb oldalról is egy férfihang.
– Jézus mindenütt ott van, nem kell ahhoz templomba menni, hogy érezd a jelenlétét – mondta felháborodottan egy női hang a hátam mögött.
Össze-vissza cikázott a tekintetem és szinte már hisztérikusan mondogattam, hogy nem, ez nem lehet!
Ez biztos valami vicc, egy jól sikerült tréfa!
Bizonyos, hogy a régi kisregényeimre reflektálva lephetett meg az egyik barátom, hiszen időutazás NEM LÉTEZIK! – kacagtam még mindig kissé hisztérikusan.
Próbáltam magam lenyugtatni és kidugni egy kicsit a fejemet az ablakon, hogy levegőhöz jussak, de azt sem tudtam, hogy hogyan nyílik ki, vagy nyitható- e egyáltalán az ablak.
Elkeseredetten nyomtam az arcomat a hideg ablakhoz és amint kinéztem rajta láttam, hogy éppen eltűnik a Hold.
Na, ne…Holdfogyatkozás…ez már tényleg valami vicc ugye? – nevettem az ég felé.
Erőt vettem magamon és megfordultam.
Sikerült végre jól körbenéznem és úgy festett miután az agyam kezdte felfogni a körülöttem zajló jelenetet, hogy talán mégis lehetséges, hogy ez az út tényleg nagyon szerencsésen alakult nekem.
Zsolnay Miklós, Littke Lőrinc, Reéh György, Pintér János és Zsolnay Júlia ültek értetlenül bámulva rám a kocsiba.
Egyből megismertem őket, hiszen oly’ sokat olvastam róluk, oly’ sokat láttam róluk fotókat…ők tényleg Ők!
Látszott rajtuk, hogy nem értik, hogy mi a bajom ezért próbáltam lassan és higgadtan a felismerés után megszólalni, hiszen már teljesen biztos voltam abban, hogy ennyire jól „castingolt” színészgárdát senki sem tudott volna pusztán az én kedvemért összeválogatni.
-Ne haragudjanak kérem, de én teljesen össze vagyok most zavarodva!
Én Evelin vagyok és ma 2023. október 30.-án szálltam fel erre a nosztalgia-gőzmozdonyra egy kis pesti kiruccanás céljából.
Önök nagyon ismerősnek tűnnek nekem, de a józanész azt diktálja, hogy ne is mondjam ki, hogy mire gondolok éppen…
– Éjfél elmúlt október 31.-e van – javított ki Littke tárgyilagosan.
– Ne aggódj kedves, csak mond ki bátran amire gondolsz, nem jársz rossz úton hidd el – bíztatott Júlia.
„Zsolnay Júlia„
– Nincs erre időnk, kimondom akkor én: egy valóban különleges járaton utazik éppen, az éjféli Holdfogyatkozástól számítva Napfelkeltéig velünk utazhat, hiszen tudtuk, hogy nagyon szeretne már velünk találkozni, de amint felkel a Nap elfogunk ám tűnni – csattant fel türelmetlenül Miklós.
– Ej, Miklós közölhetted volna ezt kissé kíméletesebben is – szólalt meg kissé rosszallón Pintér János.
„Pintér János”
– Én meg csak kezet csókolva bemutatkoznék míg magához tetszik térni – suhant mellém Reéh György.
„Reéh György”
– Azt a mindenségit, Koczián Sándort hol hagytátok, vagy tán most ír nekem verset valamelyik hátsó részén a kocsinak – nevettem továbbra is a kelleténél kicsit hisztérikusabban.
– Sándor majd később csatlakozik, ne legyen már telhetetlen kedves – szólalt meg ismét Littke.
„Littke Lőrinc”
– Üljön le drágám ide mellém, kérdezzen bármit most itt a lehetősége rá – vont maga mellé nyugatón átölelve Júlia.
– Én igazán nem tudom mit is kérdezhetnék – hebegtem és közbe már potyogtak is a könnyeim.
Tényleg nagyon örülök, hogy találkozhatok Önökkel…de ez tényleg a valóság vagy tán beütöttem a fejem amikor fékezett a vonat? – kérdeztem félénken.
– Dehogy ütötte be, különben is erősebb magának attól a buksija, hogy egy kis fékezéstől betörje ahogy elnézem – szólt rám dorgálón Miklós.
– Jól van na, azért nem kell egyből beszólni – ripakodtam rá.
– Schön…akkor maga tényleg félig német – félig magyar mondatokban beszélt – csipkelődtem vissza Miklósnak.
– Ne a firkászok irományai alapján ítéljen meg engem!
Itt a lehetősége valóban megismerni, de mégsem teszi…ejnye mondtam én, hogy hagyjuk ezt a körutat ki, mert csak ámuldozás meg bámészkodás lesz a vége – horkant fel Miklós.
– Drága barátom légy már türelmes szegény hölggyel, próbáld magad a helyébe képzelni – próbálta lenyugtatni Pintér az egyre türelmetlenebb Miklóst.
– Elnézést uraim és hölgyem…most már tényleg észhez térek és kérdezek…ej, el sem hiszem, hogy micsoda mázlim van!
Tényleg bejött a szerencseszámom és eme különleges dátum kombója – örvendeztem gyermekien.
No, de most már tényleg kérdezek! – lelkendeztem tovább.
– Csak azt ne kérdezzem drága, hogy miért lehetséges ez a találkozó…ezzel ne húzzuk az időt, az időkorlátot már amúgy is tudja – szólt rám kérlelőn Reéh.
– Rendben akkor ezt a rész ugorhatjuk is, mert nagyon kevés időnk van és nekem pedig nagyon sok kérdésem – lelkendeztem tovább.
Az első kérdésem az lenne, hogy…hoooogy…hoooooogy – ragadt belém a szó, mert hirtelen egyre jobban rázkódni kezdett a vonat.
Hirtelen éles fény hasított a szemembe, szinte már vakító, de közben meg csak arra tudtam gondolni, hogy milyen bosszantó, hogy nem tudok egy épkézláb mondatot se kinyögni.
A fény egyre és egyre erősebb lett, a nyelvem pedig egyszerűen nem akart forogni.
Egyre kevésbé láttam a vakító fénytől az előttem lévő alakokat és ettől nagyon megijedtem.
A fény mellé erős sípoló hang is társult…ez már őrjítő! – gondoltam magamban, de még mindig nem tudtam beszélni.
Csak Júlia hangját hallottam ki a fülsüketítő sípolás zajtengere mögül, aki ennyit súgott, hogy:
– Majd később kedves, most még sincs itt az ideje ennek a találkozónak!
Próbáltam volna őket marasztalni, de egyszerűen nem tudtam már kontrollálni azt, ami körülöttem és velem történik.
Fény, sípolás, rázkódás…ezek váltották egyre és másra egymást.
Becsuktam a szemem, mert már nem bírtam elviselni az égető fényt, a rázkódást és a hangokat sem aztán hirtelen csend lett és óvatosan kinyitottam a szememet és egy orvosi köpenyes férfi nézett velem szembe.
– Maga meg kicsoda, mi történt velem, mi folyik itt? – motyogtam erőtlenül.
– Nyugodjon meg kisasszony, ne ijedjen meg, de Önnek pár nappal ezelőtt egy nagyon csúnya balesete volt.
A szemtanúk szerint a Pécsi Főpályaudvarnál a helyijáratos buszról leszállva éppen a zebrán haladt át amikor egy figyelmetlen autós elütötte Önt.
Az úr ittas volt és a köd sem segítette a látási viszonyokat.
Nemrég egy komoly koponyaműtétet hajtottunk végre Önön és úgy tűnt nem fog felébredni a kómából, de hál Istennek erős és fiatal a szervezete, még az Égieknek vannak Önnel terveik ahogy látom!
Jobb, ha megköszöni az Őrangyalának a védelmet kisasszony! – mosolygott bátorítón a doktor.
– De, hogy lehet az doktor úr, hogy én úgy emlékszem, hogy fent ültem már a vonaton? – kérdeztem tanácstalanul.
– Fogalmam sincs, hogy miért van ez, tudja az emberi agy kifürkészhetetlen és még mi sem látunk bele teljesen …– mosolyodott el a doktor.
No, de most már tessék pihenni, ne fárassza ki magát, nehéz út van maga előtt még, ha nem is szállt fel arra a vonatra– szólt rám dorgálón az orvos.
Magára is hagyom, de csak egy pár percre mert mindjárt visszajön a nővérke Önhöz – közölte tárgyilagosan és már el is tűnt a kórterem ajtajában.
No szép kis utazás volt ez gondoltam magamban, de azért mégis tettem egy kört a múltba…még ha csak a baleset furcsa „mellékhatásaként” is, de utaztam!
Aztán hogy ez az út tényleg csak a képzeletem szüleménye volt – e az most nem is számít…lényeg, hogy élek, a találkozót meg majd úgyis folytatjuk egyszer az Égi Nosztalgiajáraton, de titkon azért reménykedem benne, hogy még nagyon sok-sok év múlvára szól majd rá a jegyem.
Nincs elég idő felkészülni egy Miklós – féle szópárbajra, csevejre – mosolyodtam el magamban és lehunytam egy picit a szemem, hogy aludjak, mert tényleg fárasztó volt ez az „út”.
Én a Zsolnay Negyedben
* A novellát én „Evelin, a Műemlékvadász” írtam, olyan lett amilyen, de nagy szeretettel készült.
*A képeket AI. segítségével generáltam, kivétel az utolsót amelyekien tényleg én szerepelek.
A szereplők természetesen a valóságban is léteztek, ám a novellához kapcsolt képeken nem ők szerepelnek, ezeket a képeket az AI. képkészítős programmal generáltattam, az eredeti szereplőkhöz nem igen hasonlítanak…most nagyjából az volt a cél, hogy a képek valamilyen szinten kapcsolódjanak a szövegkörnyezethez.
Eeredeti képek a szereplőkről:
Zsolnay Miklós fotója:
A csoportképen, ahogy a leírás is mutatja több főszereplő is látható: Zsolnay Miklós, Reéh György, Littke Lőrinc.
*Régi fotók forrása: ADT.
Saját fotóm (Zsolnay Negyedbe készítettem) amelyen Zsolnay Júlia és a Zsolnay család több tagja is szerepel:
Pintér Jánosról nem találtam ADT.-n sajnos fotót (lehet figyelmetlen voltam), de aki szeretné itt megtudja lesni Őt:
Történt egyszer réges régen, hogy Hunyadi János egy nagyobb csatából pár török fogollyal érkezett haza…bizonyára nem először.
A török raboknak az ígérte Hunyadi, hogy elengedi őket a rabságukból, ha ásnak neki a várba egy jó mély vízzel teli kutat.
Nem tűnik ez lehetetlen és nagy feladatnak a szabadságukért cserébe, ugye?
Aha, igencsak volt ám egy kis bökkenő itt a dologban, egy úgymond igazán fondorlatos csavar, mégpedig az, hogy a vár egy igazán sziklás, köves mondhatni nem ásásra alkalmas terepen állt (és áll ma is).
Hosszú – hosszú vérben és verejtékben gazdag kínkeserves év után a törökök azonban csodák csodájára megbirkóztak a feladattal!
Az élni akarás a remény tényleg köveket mozgat…ez esetben pedig vizet fakasztot!
Szomorú fordulat következett ezután ugyanis hiába lett meg a feladatba kiadott „török kút”, Hunyadi mégsem tartotta be a török raboknak / rabszolgáknak tett ígéretét.
Az egyik legenda szerint már nem is tudta volna, hiszen mire elkészült a kút addigra nem is élt és Szilágyi Erzsébet döntött végül a rabok sorsáról, akik „jutalmul” a kútért a vérpadra lettek küldve.
Ez így egy fajta felszabadulás a számukra gondolhatta Erzsébet, de a rabok minden bizonnyal nem ilyesfajta „szabadulásra” vágytak.
Persze kegyetlenség volt ez a Hunyadi család részéről, hogy hitegették őket, de ha a kor erő és egyéb viszonyait nézzük akkor nincs min meglepődni ebben az estben, hiszen nyilván a törökök sem jó szándékkal érkeztek abba a csatába, ahonnan fogolyként távoztak és valószínűleg ők sem bántak volna másként a magyar rabokkal.
A várban ez a kút egyébként a mai napig áll, le is fotóztam Nektek amikor a nyáron ott jártam.
A várban készült sok – sok fotóból egy párat csatolok majd a bejegyzéshez!
A kút különlegessége még a rajra látható felirat (amit szintén lefotóztam) amelyet a rabok közül az egyik vésett a kútra, a felirat az érzelmesebb legendák szerint így szól: „Vizetek van, de szívetek nincs!”, de a hivatalos fordítás szerint valójában azt jelenti az írás, hogy: „Hasan írta ezt, aki a gyauroknál raboskodik a templom melletti várban”.
Ti ismertétek ezt a legendát vagy jártatok is már esetleg az Erdélyben található Vajdahunyad várában?
A vár egyébként ottjártunkkor (2023. augusztus) éppen felújítás alatt állt…maradjunk annyiban, hogy szerintem nem tűnt túl professzionálisnak a folyamat, de reméljük a végeredmény majd az lesz!
Ami nálam teljesen kiverte a biztosítékot az az volt, hogy az egykor gyönyörű díszes rózsaablakok némelyike ragasztott módon (konkrétan mintha vennék otthonra egy rózsablak mintás ablak fóliát) volt „újra díszítve”….bízok benne, hogy a mostani felújítás során ezt a furcsaságot is orvosolni fogják(bár úgy tűnt ez már a „kész verzió”)… le is fotóztam ebből párat majd látni fogjátok szerintem, hogy ezek bizony fóliázott ablakok.
*Képek: Saját fotók.
*Információk forrása: A helyszínen hallottak… vagyis az idegenvezetőnk.
„Üdv néked, Ifjúság! Üdvöz légy magyar nép, ki lángban és vérben születtél meg újra három nagy éjszakán vad ágyúdörgésben! Melyik nép írta fel mostanában nevét így, hogy aranyt adott kezébe Isten ujja? S mely nép beszélt így az önmaga nevében, mint angyal, mikor a harsonáját fújja? … Bús igájának fájára írja hát, s mint annyiszor a megsárgult ezerévben vérrel és vassal tanítsa zsarnokát!”
/ Sinka István (1956. október 26.) /
*Kép forrása: Fortepan / Hegyi Zsolt, Balla Demeter felvétele
Kép leírása:
„Erzsébet (Lenin) körút a Rákóczi út felől a Dohány utca felé nézve, szemben a New York palota. A felvétel 1956. október 29-én készült. A kép forrását kérjük így adja meg: Fortepan/Hegyi Zsolt, Balla Demeter felvétele.”
Segesvár középkori várnegyede 1999-ben méltán lett a világörökség része.
Gyönyörű történelmi központjában sétálgatva tényleg úgy éreztem, hogy időutazáson veszek részt.
Csodaszép és védett épített kincsei közül mégis a legkevésbé feltűnőbb háza a legturistacsalogatóbb, hiszen egykoron egy legendákkal körbeszőtt életű híres – hírhedt férfi szülőháza volt ez a bizonyos ház.
Biztos ki is találtátok már a címből, hogy ki is lehetett ez a bizonyos férfi…hát, persze, hogy Vlad Tepes vagy ismertebb nevén Drakula Gróf.
Vlad Tepes egykori szülőházában napjainkban (ahogy a nyáron készített fotóimon is látszik) jelenleg egy középszerű étterem működik sajnos…a ház előtt lévő tolongás nem is az étteremnek szól soha, hanem mindenki az egykori rettegett havasföldi fejedelem szülőháza előtt akar szelfizni.
Vlad Tepes szülőház központi helyen található az Óratoronytól nem messze így tényleg nagyon könnyű megtalálni az épületet.
Az Óratorony szinte szomszédsáágban „sárgállik” Vald Tepes egykori szülőháza
A háztól nem messze található Vladról egy mellszobor is, amelynél szintén nagyon sokan fotózkodtak…köztük én is.
No nem csupán azért, mert a vámpírlegendák nagy rajongója vagyok már elég fiatal korom óta (egyébként is Karóbahúzó Vlad inkább szadista volt, mint vérszívó) hanem azért is, mert „gyüttment” pécsiként tudtam, hogy egykoron Vlad is megfordult a mi kis városunkban.
Bizony…bizony… viccesen szoktam is mondani mindig, hogy mindenhol van egy pécsi vagy egy rózsafai szál és hát ebben a történetben az előbbiből akad bőven…utóbbiról MÉG nem tudok, de semmi sem lehetetlen, mert minden út és persze szál is Rózsafára vezet, mint ismeretes.
Készítettem egy kis rövidke videót azzal kapcsolatban, hogy mi is volt pontosan Vlad Tepes „pécsi szála”, ha van kedvetek akkor lessétek meg …úgy gondoltam így szemléletesebb ez a „szál”. #szálszámlálóON
Vladtól híresebb Drakula már csak az őt alakító Drakula Lugosi Béla volt.
Lugosi Béla születésnapja apropóján posztolom ma egyébként ezt a bejegyzést ugyanis 141 évvel ezelőtt az erdélyi Lugoson látta meg a napvilágot Hollywood egykoron ünnepelt magyar sztárja.
A sikerhez vezető útja nem volt akadályoktól mentes, de végül a szakma csúcsára repítette Őt a „földijét” megformáló szerep.
1846-ban ezen a napon nyitotta meg a kapuit a legendás István Főherceg Szálloda.
Az épület sokat látott szobáiról az egykori szálloda falain lévő emléktábák mesélnek az arra járóknak.
Mesélnek az egykori híres bérlőjéről Gundel Jánosról, híres lakóiról, mint például Klapka György és Bem József tábornokokról.
Itt hunyt el az „árvízi hajós” báró Wesselényi Miklós, de itt hunyta le örökre a szemét a fent említett Klapka György is.
És ezek csak apró részletek a nagymúltú épület történetéből, amely írók, politikusok, művészek és még sokak törzshelye volt…sőt 1848-ban még „toborozási központként” is funkcionált a hely.
Az épület természetesen a hosszú – hosszú évek alatt bővült és változott…főleg a II. Világháború tépázta meg, de szerencsére utána sem hagyták veszni és fel lett újítva.
Az épületben jelenleg a Fővárosi Önkormányzati Rendészeti Igazgatóságának a székhelye található.
Jó pár évvel a Szálloda avatása után, de szintén ezen a napon és szintén a fővárosban lett felavatva a Vöröskereszt Erzsébet Kórháza is szóval október 19.-e műemlékek születésesében gazdag nap volt, ugye?
*Az egykori István Főherceg Szálloda helyén működő Fővárosi Önkormányzati Rendészeti Igazgatóságról a képeket Google Maps-ből (Google Utcakép) képernyőfotóztam ki.
A templom egykoron 1764-ben épült a falu fölé magasodó dombra.
Kecses, fatornácú, négyfiatornyos szépségről van szó az esetében.
A Körösfői templom Kalotaszeg egyik legékesebb református temploma.
A történelem viharai már egyébként sajnos elég korán lesújtottak a templomra, mely a mai alakját az 1800-as évek közepén nyerte el.
A belsőtér különleges éke a díszes mennyezete mely már szintén nem az eredeti formájában látható, mert azt egykoron lebontották renoválás céljából, de az eredetiekből valójában már csak kevés volt menthető.
A mostani festett kazettás mennyezet 225 kazettából áll, melyekből a legtöbbet kalotaszeg legismertebb festőasztalosa Umling Lőrinc festett.
A munka során a fia Ifj. Umling Lőrinc is már vele együtt dolgozott.
A fotóim között láthattok majd erről a csodálatos mennyezetről is képeket.
A templom szószékkoronája is igen különleges, melyet Olasztelki Sólyom Ignác készített.
Az 1800-as évek közepén készült orgona Kolonics István orgonakészítő mester munkája.
A Körösfői templom török kincse pedig az az úgynevezett „Rákóczi – szőnyeg”, melyet állítólag II. Rákóczi György ajándékozott az egyik helybéli lakosnak amikor a szerencsétlen kimenetelű szászfenesi csata után Körösfőn sebesülten és fáradtan szállást kért a Korpos családtól.
A család a későbbiekben a templomnak adományozta ezt a különleges ereklyét.
A templom frissen lett felújítva (2023. október elsején volt a hálaadó Istentisztelet) és gyönyörű környezetben várja a látogatót.
A templom mellett található még egy Vasvári Pál emlékmű is, aki innen nem messze halt hősi halált 1849-ben.
*A fekete – fehér képek forrása:
FORTEPAN
1.kép (ahol többen is vannak a templom mellett): Fortepan / Fortepan
A fotó 1935 – ben készült.
2. kép (ahol a templom tornya is látszik): Fortepan / Kriss Géza
A felvétel 1979-ben készült.
*A színes képeket én készítettem idén nyáron (2023. augusztusában).
*A legtöbb információval a templomról helyben gazdagodtam és az idegenvezetőnk is nagyon sok érdekeséget osztott meg velünk az utunk során amit innen is nagyon köszi Bianka!
