Ez esetben is viszonylag friss (pár héttel ezelőtt készült) fotóval illusztrálnám az adott épület állapotát, mint az előző „Épsztori- percekben” is. ?
Szerencsére ez a műemlék is jó állapotban van. ?
~ Érdekességek:
1. A Vaszary család tulajdonába 1860-ban került a ház.
2. 1867. november 30-án ebben a házban látta meg a napvilágot a „névadó” Vaszary János festőművész.
3. Vaszary szülei halálukig Kaposváron maradtak, János viszont idővel kirepült a családi fészekből, hogy a festészet iránti szenvedélyének hódolhasson, és hogy a lehető legmagasabb szinteken kitanulhassa a szakmát.
Szárnyaló tehetsége elrepítette őt számtalan helyre, amely helyeken nem „csak” képezte magát, hanem számtalan ihletet is szerzett.
4. Az épület 2003-ban friss felújítási munkálatok után nyitotta meg kapuit Vaszary Emlékházként a látogatók előtt.
5. Az emlékház megtekintéséhez előzetes bejelentkezés szükséges.
6. Vaszary János tatai és szintén műemléki védelem alatt álló villáját is érdemes megtekinteni mert egy igazi csoda! #nemreklámegyikposztomsem
Ezt a Tatán található mesebeli kinézetű villát egyébként Toroczkai Wigand Ede tervezte János kérésére.
7. Végezetül pedig megosztanék egy linket, ami még jó pár érdekességhez vezet majd el Titeket, de már nem a házzal, hanem Vaszary Jánossal kapcsolatban.
https://mek.oszk.hu/05000/05061/html/erdekes.htm
Ezen az oldalon többek között Takáts Gyula: Négy Vaszary – képre c. versciklusai is megtalálhatók, melyek közül a kedvenc versemet (a versciklus szívszaggató első versét) idézném is, természetesen úgy, hogy a festményt is megosztom mellé a bejegyzéshez csatolt képek között.
„1
Katonák a hóban
Kifordították sarkából a fényt, eltűnt a zöld, haldoklik, ami él… A röghöz barnul arc, s a rettenet körképe dermed, tornyosul eléd.
Emberrel az embertelen vihar! Mögötte vér, s a megmaradtak iszonyát a hó kegyetlen tükrözi, hogy fáj és ég e vászonablak
s jönnek-jönnek a keresztfákon át a szíven lőtt, még élő katonák.”
+1. érdekesség: Vaszary János az I. világháborúba önként jelentkezett haditudósítónak és hadifestőként többek között a galíciai fronton is megfordult, így a fent említett festményt kijelenthetjük, hogy tényleg az átélt háborús „élmények” ihlették.
Remélem tetszett Nektek ez a poszt, kellemes nyarat kívánok mindenkinek! ?
És, ha már nyár akkor egy kicsit ritkábban fognak érkezni a posztok a megszokottól, de azért lesznek ám bejegyzések csak amolyan „nyári ritmusban”…?
*Az emlékházról készült fotók saját képek, idén készítettem őket.
*A festményről készített képet erről a linkről „ragadtam ki” (itt találhatók a fent említett versek is):
„1552. szeptember 9.-én, *I. Szolimán szultán seregei bekerítették Eger várát. A várfalakról mindössze kétezer védő nézett farkasszemet hetvenezer támadóval. Minden egyes magyar védőre harmincöt török harcos jutott. Harmincnyolc napon áttartott az öldöklő ostrom, az évszázad legvéresbb tűzijátéka. Harmincnyolc nap szakadatlan küzdelem, szerelem, halál, hűség és árulás. És Dobó kapitány a maroknyi magyarral diadalra fordítja a reménytelen küzdelmet. Harmincnyolc nap után Európa megtanulja Eger nevét! Lesz-e még jövendő, amelyben büszkék lesznek ránk magyar századok? Terülj fölénk oltalmazó ég, tekintsetek ránk, egri csillagok!”
(Egri csillagok musical – Finálé)
*Az interneten talált dalszövegkönyvben II. Szolimánt írtak I. Szulejmán helyett, de valószínűleg elírás volt, azért idéztem másként ezt az egy apróságot.
A mai bejegyzés több szempontból is különleges lesz, hiszen a poszt főszereplőjének a természet is a „főépítészei” közé tartozott.
Egy történelmileg igen fontos jelentőségű helyet szeretnék Nektek ma bemutatni, egy olyan helyet, amely napjainkban (2007 óta) már múzeumként működik.
Kicsit „különkiadásnak” hathat ez a poszt és ezáltal tán inkább Hátizsák Podcast-be valónak, de remélem nem bánjátok, hogy inkább bejegyzés született ennek a különleges helynek a történetéről.
Ez a különleges hely pedig (már ahogy az a címből is kiderült) nem más, mint a Budai vár alatt található Sziklakórház, vagy teljes nevén Sziklakórház Atombunker Múzeum.
(Természetesen nem reklám ez a poszt sem, hanem szívből jövő ajánlás!)
Számomra hatalmas élmény volt az, amikor pár évvel ezelőtt itt jártam, hiszen rajongok a történelemért, a különleges helyekért és a szakmám szempontjából is roppant érdekes volt ez a (kórház)múzeum látogatás…tényleg megdöbbentő volt látni, hogy hogyan és milyen körülmények között dolgoztak itt egykoron a nagy elődök.
A szokásos hosszas bevezetőm után rá is térnék inkább a Sziklakórház történetére, mert képes lennék szerintem oldalakon keresztül ömlengeni arról, hogy mennyire döbbenetes és érdekes információkban gazdag volt az itteni látogatásunk…de térjünk is a lényegre!
A Magyar Barlangkutató Társaság az 1930-as években végzett nagyobb volumenű kutatásokat Budán és ezekben az időkben került sor az Úri utca alatt lévő Sziklakórház majdani helyének is a szakmai feltérképezésére.
A Sziklakórház létrehozásának a fontosságára már az 1930-as években rájöttek az illetékesek, hiszen egy újabb háború kitörésének a vészjósló jelei kezdtek derengeni és a légoltalmi védelem kialakítása egy ilyen létesítmény létrehozásával tűnt biztosíthatónak, hiszen mindenki rettegett a légi támadásoktól (bombázásoktól, vegyi támadásoktól).
A Sziklakórház első kiépített részén a Várnegyed légósziréniái működtek, majd 1939-től a háború kitörése magával hozta a több kilométeres hosszúságú barlangrendszer biztonságos óvóhellyé alakításának a szükségességét.
Az 1940-es években az egyre sűrűsödő légitámadások miatt egyszerűen lehetetlen feladattá vált a sebesültek ellátása így Szendy Károly polgármester elrendelte egy a bombázásoktól védett szükségkórház kialakítását…szerintem már sejtitek, hogy ez a szükségkórház lett végül a Sziklakórház. ?
A kiépítést Péchy László Budapest főmérnöke irányította, a Sziklakórház tervei pedig, ha jól tudom akkor Dr. Mészáros László építész irodájában készültek el.
A Sziklakórház a Szentháromság utca – Úri utca és Lovas út között található barlangszakaszokban készült el.
A kórház hivatalos megnyitójára 1944. február 23-án került sor.
A „speciális” kórház kezdetekben 60, majd később sajnos a sok sebesült miatt 120 férőhelyesre kényszerül nőni.
Egyébként a körülmények ellenére egy teljesen jól és akkoriban korszerűnek számító szinten felszerelt szükségkórházról beszélhetünk a Sziklakórház esetében, ahol olyan nagy nevek dolgoztak, mint például: Dr. Kovács István főorvos, egyetemi adjunktus, az önkéntes ápolók táborát pedig többek között Hortyné Edelsheim-Gyulai Ilona, Andrássy Ilona és Széchenyi Ilona grófkisasszonyok erősítették.
A kórház a Szent János Kórházhoz tartozott és a már fent is említett Kovács főorvos úr lett az igazgatója.
A kórtermek elosztása a következőképpen alakult:
egy kórterem volt fenntartva a civileknek
egy a hölgyeknek
egy pedig a katonáknak ahogy ezt a helyszínen az idegenvezetőnktől megtudhattuk.
Egyébként innen is hálásan köszönöm / köszönjük az idegenvezetőnknek (sajnos nem emlékszem már a nevére) azt a sok információt és azt a magasszintű és izgalmas idegenvezetést, amiben részünk volt!
Budapest ostromának kezdetére (1944) már elérte a teljessítő képességének és a kapacitásának a határait a kórház, ugyanis konkrétan még a barlangi szükségágyak is beteltek plusz a betegek (és a saját) étkeztetését is már a Sziklakórházban kellett megoldaniuk a kórház dolgozóinak (teljesen el lett lehetetlenítve a kapcsolattartás a készleteiket biztosító Szent János Kórházzal), de a betegek ellátása a borzasztó nehézségek ellenére továbbra is végtelen nagy odaadással folyt.
Lassacskán a Sziklakórház „szomszédságában” egyre több óvóhely alakult ki, így próbálta mindenki túlélni a legnehezebb időket.
A legvészterhesebb órákban már több ezer (igen, több ezer!) sebesülttel találták magukat szemben a kórház dolgozói, akik közé már sok gyógyuló félben lévő beteg is beállt segíteni.
Ha jól emlékszem az idegenvezetőnk azt mesélte, hogy ebben a keserű káoszban már egy ágyban kénytelenek voltak több beteget is fektetni és mindenféle módokon megoldani az elhelyezésüket.
A cél továbbra is az volt, hogy segíteni mindenáron…és sok esetben sikerült is szerencsére.
Ilyen helyzetben ilyen fantasztikus munkát végezni tényleg nagyon nagy szó!
Emberség, empátia, segítőkészség még a legnehezebb és legzordabb időkben is…ez az igazi példamutatás!
A Sziklakórház végül 1945 júniusáig működött, a bezárása előtt még a szovjet csapatok tartottak itt egy portyát és a megtorlások időszaka is ezután következett sajnos…hány itt dolgozó orvos és ápoló kapott hála helyett megaláztatásokat…ezekbe a részekbe inkább nem is mennék jobban már bele, ha nem bánjátok…könnyek nélkül ezekről amúgy sem tudnék írni és már így is kicsit eltértem az oldal főirányvonalától.
Az 1956-os forradalom alatt ismét újra kényszerült nyitni a kapuit a Sziklakórház, később pedig a Hidegháború kicsúcsosodásának fenyegető veszélye miatt (vegyi és atomháború kirobbanásától rettegett mindenki) kellett kibővíteni a kórházat, hogy ha kitört volna a vész akkor legyen egy szigorúan titkos légoltalmi kórháznak megfelelő ellátóhely itt.
A kibővítési munkálatok építésvezetője Bakonyi István volt.
A „titkos objektum” helyszíne végül 2002-ig titkos is maradt (szerencsére az újabb háború elmaradt, a kórházat pedig az oda beosztott Szabó majd Mohácsi család „gondozták”, akikkel titoktartási szerződést is aláírtattak) de sosem volt teljesen kihasználatlan a hely, mert elég sok minden (a 60-as és 80-as években raktár és gyakorlatok, 2004 és 2006 között pedig olykor színházi előadások) volt itt, míg végül 2007-ben Sziklakórház Atombunker Múzeumként megnyitották a kapuit a látogatók előtt.
Először a 2007-es Múzeumok Éjszakáján lehetett ide betekintést nyeri, de a múzeum teljes és folyamatos látogatására 2008 tavaszától van lehetőség.
A múzeum dolgozói azóta is töretlen lelkesedéssel és fantasztikus kiállításokkal várják minden egyes nap az idelátogatókat.
Mivel a helyszín adta körülmények miatt kissé hűvös van lent (kb. 16 fok körül lehet), ezért érdemes a ruházatunkat ehhez a hőmérséklethez igazítani a látogatáskor, de amikor mi ott voltunk (nyári időszak volt) akkor azoknak sem kellett aggódniuk, akik szellős – rövid ruhában voltak, mert a helyszínen szuper kedves gesztusként adtak nekik a túra 1 órás idejére felsőt, hogy nehogy megfázzanak.
Fotózni és felvételeket készíteni TILOS bent, így mi kint készítettünk a főbejárat előtt egy csoportképet a társaimmal, de ezt inkább nem osztanám meg, ha nem bánjátok, mert nem biztos, hogy örülnének neki azok, akikkel voltam, hogy kiteszem őket ide az oldalra.
Ti jártatok már a Sziklakórházban? ?
Ha esetleg még nem, de szeretnétek meglátogatni akkor remélem, hogy ez a kis bejegyzés meghozta hozzá a kedveteket, de ha még esetleg bizonytalanok maradtatok a látogatással kapcsolatban akkor kedvcsinálóként ajánlom Nektek megtekintésre a Sziklakórház Atombunker Múzeum hivatalos YouTube csatornáján található videókat, illetve a múzeum honlapját is érdemes meglesni az aktuális információkkal, kiállításokkal, lehetőségekkel kapcsolatban…és nem, ez még mindig, nem reklám, de őszintén szólva szerencsére annyi látogatója van a helynek, hogy nem is lenne szükségük külön reklámra. ?
Végezetül egy könyvajánlóval zárnám a soraimat és ezáltal a bejegyzést is, ez a könyv pedigTATAI GÁBOR: A SZIKLAKÓRHÁZ RÖVID TÖRTÉNETE 1932 – 2002. – A budai vár mélyén fekvő, 2002-ig szigorúan titkos légókórház és atombunker hihetetlen, de igaz története című könyve lenne.
Fotót is csatolok a saját példányom borítójáról, remélem ennyi még nem okoz problémát, ugyanis a könyvből idézni és képet megosztani csak engedéllyel lehet, amely kérést teljes mértékben megértek és tiszteletben is tartottam.
A könyvet egyébként a helyszínen vásároltam és már minimum 6-szor elolvastam annyira tetszett (45 oldalas egyébként).
Különleges és ritka fotók is találhatók ám ebben a múzeum által kiadott könyvben, amely lassan 5 éve áll emlékeztetőként a könyvespolcomon, hogy jelezze, hogy még vissza kell térnem erre a helyre.
*Információk forrása:
A lehető legtöbb információt természetesen a helyszínen tett látogatásomkor szereztem, de sokat megtudtam a Sziklakórházról a fent említett könyvből is, illetve sűrűn lesek fel a múzeum YouTube oldalára és weboldalára is.
*A Sziklakórház főbejárata előtt készült 1944-es fotó forrása pedig a: Dunántúli Napló, 1994.10.25.-én megjelent számának 6. oldala.
A kép Wallinger Endre: „Budapestiek ezreit mentette meg – Kórház az Uri utca alatt” című cikkének volt az „illusztrációja”, a fotó alatti leírás pedig a következő: „A Sziklakórház Lovas utcai főbejárata 1944-ben. A repordukciót Nagy Jószefné készítette”.
*Képzeljétek pár év „szünet” után végre újra látogatható a versben szereplő minaret melletti Jakováli Hasszán pasa dzsámija.
Aki erre jár lesse meg bátran, mert nagyon szuper kiállításokkal várják itt a vendégeket.
(Nem reklám, csupán szívből jövő ajánlás! )
A dzsámiról már készítettem múlt évben egy Hátizsák Podcast epizódot, ha van kedvetek akkor Anchoron (https://anchor.fm/…/psztorik-3—–Jakovli-Hasszn…) megtudjátok hallgatni ezt a részt is.
Amióta törökül tanulok (nagyon lassan haladva, de hát ilyen ez a felnőtt élet :)) azóta egyébként egyre jobban „beleástam” magam például az építészetükbe, az épített kincseik történetébe is és hát bizony nagyon megfogott ez az egész így esélyes, hogy hamarosan ismét érkezik majd pár török hódoltság idején épült műemlékről bejegyzés. 😉
Türbékről egyébként már írtam, ezeket a bejegyzéseket itt találhatjátok:
*A fotók a minaretről és a dzsámiról is saját képek, a fotók melletti leírásban szerepel, hogy melyik idei (2022-es) fotó, és melyek azok amelyeket a zárás előtti évben készítettem (2018-ban készültek ezek a fotók, a hely pedig 2019-ben zárt be).
2018-as kép2018-as kép a minaretről2022-es kép a dzsámiról2022-es kép Jakováli Hasszán dzsámijáról
Feszl Frigyes, Gerster Károly, Frey Lajos és Kauser Lipót
~ Építkezés kivitelezője:
Ivánkovics István
~ Építészeti stílusa:
Romantikus stílusú
~ Jelenlegi állapota:
A pár hónappal ezelőtt készült (saját) fotóm mutatja be az állapotát a legjobban.
Látjátok szerencsére jó állapotú épületről van szó ebben az esetben. 🙂
~ Érdekességek:
1.Nem ez a zsinagóga, hanem egy hajdanán a Citrom utcában álló (1843-ban lakóházból átalakított zsinagóga) volt Pécs első zsinagógája, de méreteit tekintve ez kicsinek bizonyult, ezért volt szükség egy nagyobb zsinagóga építésére.
2. A zsinagóga orgonája hol máshol készülhetett volna, mint a pécsi Angster Orgonagyárban és képzeljétek ez az orgona volt a gyár első megrendelése és orgonája, így ipartörténeti emléknek is számít ez a csodálatos hangszer. ?
3. A zsinagóga épülete a vallási és nemzeti ünnepek kivételével nyártól – őszig látogatható.
4. A pécsi zsinagóga a Dunántúl legnagyobb zsinagógája.
5. 1905-ben Baumhorn Lipót tervei alapján lett kibővítve.
+1. személyes érdekesség:
Engedjétek meg nekem kérlek, hogy egy apró személyes érdekességet is megosszak veletek…képzeljétek egy ideig a zsinagógától nem messze található Konzum Áruházban dolgozott (így mindennap látta a zsinagógát) az én drága nagypapám, aki pont ma (május 23.-án) ünnepelné a névnapját.
Nagyon boldog névnapot kívánok drága felhőn ülő Papikám!
Köszönöm a sok katonatörténetet (és ezáltal a történelem iránti rajongásomat), a sok tanítást, óvást, szeretetet és azt, hogy megtanítottad nekem azt, hogy mindig pozitív legyek, a rossz dolgokban is és mindenkiben a jót keressem…köszönök mindent!
Nagyon szeretlek és tudom, hogy fentről is vigyázol ránk!
Boldog névnapot minden Dezsőnek, boldog hétfőt mindenkinek!
Sajnos a cím nem „költői túlzás” ugyanis jelenleg (és már nagyon hosszú idő óta) tényleg fák és gyomok lakják a mai posztunk szebb és jobb sorsot érdemlő főszereplőjét a Kremsier – kastélyt.
A kastély Barcs „felsőn” azaz Belcsapusztán található és viszonylag könnyen megtalálható, mert kimagaslik a környezetéből, abból a zöldölelésből, ami egyre szorosabban körbeveszi.
A könnyű megközelíthetőség ellenére azonban mindenkit óva intenék attól, hogy egészen közelről szemügyre vegye a tető nélküli fák lakta kastélyt mivel életveszélyes az állapota és még magántulajdonban is van.
Persze kívülről azért (tisztes távolságból) meglehet lesni, de szerintem ennyi is elegendő, nem? ?
Pár jó „benti” fotóért én azt mondom, hogy nem éri meg az, hogy kockáztassuk a testi épségünket, illetve hát, mint említettem nem „csak” veszélyes, hanem magánterületről is van szó ebben az esetben…
(Most tudom, hogy az urbex-rajongó ismerőseim rázzák a fejüket ezekért a sorokért…:D)
No, de mit lehet tudni erről a rejtélyes kastélyról azonkívül, hogy nincs túl jó állapotban?
A kastély tulajdonosa egy igen jómódú földesúr volt, név szerint Kremsier Károly ((1818-1888).
Károlyról azt kell tudni egyrészt, hogy sajnos nem sok mindent lehet tudni az életéről, de az bizton tudható, hogy az 1840-es években telepedett le Barcson és a „ranglétra” legaljáról küzdötte fel magát „batyus házaló kereskedőből” gazdag földesúrrá, emellett művészet pártoló volt és a helyi (barcsi) első neológ zsidó hitközösség megalapítása is az Ő nevéhez köthető.
A kastély tervezőjének a személyéről nem lehet semmit sem tudni, de a kastély építési éve is elégé körülbelüli, a legtöbb forrás 1880 körülire „saccolja” a születését, de olvastam olyan írást is, amely szerint 1873 és 1875 között épült.
A kastély stílusát tekintve eklektikus stílusú és a belső terét pedig Kremsier annak idején állítólag igen modern berendezéssel rendeztette be…ó, hol vannak már azok az idők!
A kastélytól nem messze működött a Kremsier család gőzmalma és szeszgyára is, amely épületek sajnos mind leégtek.
Először úgy sejtettem, hogy erről a tűzesetről szól ez a korabeli cikk, de ebben „csak” az istállókat említik…ez a cikk a Somogyvármegye c. lap 1910. január 18.-ai számában jelent meg és azért idézem érdekességként:
„— Nagy tűz egy pusztán. Óriási tűz pusztítóit szombaton délelőtt Belcsapusztán.
Kremsier Károly uradalmában, amely órákon át a legnagyobb veszedelemmel fenyegette Kremsier Károly nagy szeszgyárát és gőzmalmát is.
A tűz az uradalom egyik istállójában támadt, állítólag a villamos vezeték rövidzárlata miatt.
A fölcsapó lángok a szélben hirtelen terjedtek tova s az istállókat hatalmas tűz tenger árasztotta el. Az egész puszta népe a gyár személyzetével együtt a legnagyobb erőmegfeszítéssel fogott a mentéshez. Az első föladat az állatok megmentése volt. Nagy nehezen sikerült is valamennyit kiszabadítani az égő istállóból. Csak másodsorban kezdhettek a tűz lokalizálásához. A barcsi tűzoltóságot telefonon kérték a vész helyén való megjelenésre.
Mire a csapat szivattyúival s fölszerelésével kiért a pusztára, a tűz már az istállók nagy részét elhamvasztotta; de azért még mindig nehéz munka várakozott reájuk. A kár jelentékeny, melynek legnagyobb része azonba* a biztosítás révén megtérül. A nap folyamán a járási hatóság részéről is megjelentek, hogy a tűz keletkezésének okát megállapítsák. Nincs kizárva, hogy a cselédek vigyázatlansága okozta a tüzet; de a legnagyobb valószínűség amellett szól, hogy a villamos vezeték szikrája gyújtogat a föl az istállót.”
1910-ben Károly már nem élt, de még Kremsier birtokként említik a cikkben a birtokot mivel 1939- ig családon belül maradt a kastély, palota és minden, ami hozzájuk tartozott.
Károly örökösei: Özv. Kremsier Károlyné szül:Schleifer Johanna, Kremsier Regina, Kremsier Berta és Kremsier Mór.
Mór volt az, aki apja halála után átvette a birtokok igazgatását a szeszgyárral együtt és mindent profi szinten irányított.
1939-ben aztán sajnos mindenüktől megfosztották a családot, Mór 1940-ben örökre lehunyta a szemét, leányait, több rokonát és feleségét pedig 1944-ben koncentrációs táborba vitték, fia pedig a fronton szerzett halálos sérülést. ☹
Ahogy kicsit jobban beleástam magam a Kremsier család életébe mondanom sem kell sikerült jól összezavarodnom, mert Károlyékhoz köthető egy „Kremsier – palota” elnevezésű lakóház is, ami, ha minden igaz jó ideig 1952-től a Barcsi „Városi Bíróság” épülete volt.
Ezután 1982-ben az Országos Műemléki Felügyelőség „városkép jelentőségű épületnek” nyilvánította ezt az egyébként klasszicista stílusú lakóházat vagy ahogy régen hívták „palotát”.
Sokáig állt üresen egy „házi gomba” fertőzés miatt ez az épület, jelenleg önkormányzati tulajdonban van és több cikk alapján elmondható, hogy 2016 óta újból a régi pompájában áll és nem céltalanul.
No most aztán jól összezavartalak Titeket is ugye ezzel a „sok” Kremsier-épülettel….:D
Hogy kicsit kibogozzuk ezt a palota vs. kastély szálat segítségül hoztam egy idézetet a Műemlékvédelem 2015/1. számából, azon belül is Horogszegi Tamás: A barcsi Kremzir-palota építéstörténeti kutatási eredményeinek összefoglalása című írásából:
„Az épület tipográfiai besorolása (városi palota) a jelenlegi állapotnak felel meg. Építésének korábban a városrész kevéssé volt beépített, tulajdonképpen a település határának számított, felparcellázására nem sokkal a Kremzli-palota építése előtt került sor. Az általunk használt „palota” elnevezés egyébként megkülönböztetésül is szolgál a – jelenleg szintén Barcs város keleti településrészét alkotó – Belcsapusztán, Kremzir Károly (1818-1888) által 1873-1875 között építetett, szomorú sorsú, három évtizede lakatlan, mára rommá vált Kremzir-kastélytól. Ez a kastély a Kremzir-féle szeszgyár mellett helyezkedik el, azzal egy időben emelték. Tanulmányunk tárgya, a Kremzir-palota szintén gazdasági épületek mellett, azokkal egy időben épült; az építtető majd fiának lakóháza, valamint gabona- és fakereskedő cégének központja volt.”
Így azért már kicsit jobban átlátható ez a szál, ugye?
De kanyarodjunk inkább vissza a bejegyzésünk igazi főszereplőjéhez a kastélyhoz! ?
A kastély jelenleg napjainkban, mint ahogy azt fent is említettem magántulajdonban van és sajnos egy a végnapjait élő műemlékről beszélhetünk az esetében.
A kastély felújítására, ha voltak is tervek akkor azokból, mint látható sajnos nem lett semmi…pedig szerintem sok lehetőség lett volna a helyben, de persze ez csak az én véleményem.
Őszintén sajnálom, hogy a semmivé lesz ez az egykoron pompás épület…ma még fák és gyomok lakják, holnap pedig talán már a megsemmisülés porai…☹
És ha már „zöld lakók” akkor végezetül egy Pam Brown idézettel zárnám ezt a bejegyzést, amely azért egy kicsit derűlátóbb…mert így is nézhetjük a dolgokat:
„A régi boldogság helyét halott csend vette át. De nézd csak, amott zöld hajtás ütötte fel a fejét a romok között… az új, jobb élet kezdetének jele…”
*Információk forrása:
ADT – azon belül pedig:
~ Műemlékvédelem 2015/1. száma, Horogszegi Tamás: A barcsi Kremzir-palota építéstörténeti kutatási eredményeinek összefoglalása című írása
~ Somogyvármegye c. lap 1910. január 18.-ai száma
Hungaricana-n is kutakodtam mégpedig a:
~ Mezőgazdaságtörténeti tanulmányok 14. – Kaposi Zoltán: Uradalmak, földbirtokosok és birtokforgalom a Dél-Dunántúlon a 19. században c. kötetben.
* A poszt borítóképe: A bejegyzés borítóképén én szerepelek, de nem a kastélynál készült a fotó, ez csak a Facebook-oldalam profilképe egy újragondolt verzióban. 😉
*Videó forrása (képek helyett inkább ezt a szuper drónos videót osztanám meg):
Egy egész évszázadnak meddőségét és ürességét kell pótolni; meg kell teremteni a legnagyobb haladás századának specifikus művészetét.”
/Spiegel Frigyes építész, a magyarországi szecessziós építészet egyik hazai úttörője/
Budapesten az Izabella utca 94. és 96-os szám alatt születettek meg 1896 és 1897 között a főváros gyakorlatilag első szecessziós stílusú házai a Lindenbaum – házak, melyek pompás díszítéseik által hamar az utca ékeivé váltak.
A házak építtetője Lindenbaum Móric kereskedő volt, aki minden bizonnyal igen vagyonos kereskedő lehetett, ha ilyen meseszép házakat tudott terveztetni.
A két egymás mellett álló ház tervezői / atyjai Spiegel Frigyes és Wienréb Fülöp voltak.
Hazánkban Lechner Ödön mellett Spiegel és alkotótársa Wienréb voltak a szecessziós építészet első úttörői, kiemelkedő alakjai.
A Lindenbaum – házak tehát nem csupán csodálatos díszítésük miatt, hanem a fent említett okok miatt is különleges épületek.
Ha már a szecesszió „mesevilága” akkor a 94. számú épületet úgymond a „Föld és az Ég házának” is mondhatnánk a díszítése miatt.
(Helyesebben inkább a „Föld és a levegő” házának, mert az égitestek a Nap és a Hold természetesen a levegőt jelképezik.)
A 96. szám alatt található épületet pedig, ha maradni akarok a „mesevilági” elnevezések mellett akkor a „Tűz és a víz házaként” is hívhattuk volna régebben a díszítései alapján.
Azért írtam azt, hogy régebben, mert sajnos ma már nem láthatók ezek a csodaszép díszek, de képként csatolok grafikákat róluk, hogy hogyan is álmodta meg őket Spiegel(azért a 94-es házról is csatolok ám egy grafikát?).
És hogy mi történt a „Tűz és a víz” házával?
Sajnos a II. világháború alatt mindkét épület homlokzata teljesen megsemmisült, de idővel csak a 94-es szám alatt található épületét újították csak fel.
A miértekről sajnos nincsenek információim, de remélem idővel a 96-os ház is felújításra kerül majd.
Sokakban felmerülhet a kérdés az épületek díszítésével kapcsolatban, hogy hogyan is születhetett az ötletük és hát mivel gondolom, hogy nem az én írói fantáziámra kíváncsi az olvasók többsége így hát az épületek külleméről, díszítéséről és azok „világáról” meséljen inkább helyettem az egyik atyjuk Spiegel, aki így írt róluk A Magyar Iparművészet (1897- 1898) című lap 1. évfolyamának 2. számában megjelent: „A modern díszítőművészet az építészetben” című írásában:
„A homlokzatokon kerültünk minden nagyobbszerű architektonikus momentumot.
A tagozás a lehető legegyszerűbb.
Két széles, díszített fríz osztja fel a homlokzatokat magassági irányban; az első és a második emelet ablakai a lehető legegyszerűbb módon össze vannak foglalva, és az egészet egy minden tagozás nélküli egyszerű homortag és egy messzire kiugró látható fapárkány koronázza.
Jelleget az egésznek csak a díszítés ad, melyet a modern ornamentáció szellemében, az eddigi sablontól teljesen eltérőleg, igyekeztünk megoldani.
A négy fríz a négy elemet jelképezi.
A nagyobbik háznál a felső friz két napja és az alsó frízből azok felé törekvő két meztelen női alak bizonyos rizalit-szerű osztást állapít meg, melyre a kisebbik háznál a homlokzat keskeny volta miatt szükség nem volt.
A földet stilizált fák, a földi hiúságot jelző pávák, kígyók és két a nap felé törekvő, de kígyók által a földön visszatartott női alak; a levegőt a nap, hold és csillagok, madársorok és az éjjel és nappal alakjai; a vizet halak, korallok és rákok; a tüzet tűzokádó sárkányok jelképezik.
Felhasználtuk azonkívül az ablakkereteknél, mellvédeken és pilléreken díszítésül a mályvát és napraforgót, liliomot, egy kákaszerű növény leveleit és egy sajátszerűen fonott sujtásszerű szalagosdíszítményt, melyet magyarosnak is nevezhetünk.
Végül még egyet jegyzek meg és ez talán a legfontosabb: azt, hogy a homlokzatok színesek.
Talán nem kell magyaráznom, hogy miért?
Hisz mindnyájan tudjuk, hogy mennyire elszoktunk a színektől, hogy szemünk már föl sem tud fogni egy egészséges színhatást és hogy már régóta vágyódik látni minden valamire való művész a színt házainkon, mely jobbára megvolt az előbbi korok házain is és mely azokról oly hosszú időn át száműzve volt.
Természetes tehát, hogy ha már eltértünk a sablontól, e tekintetben is megkísértettük az újítást, különösen mikor bízvást remélhetjük, hogy e kísérletünket a szakkörök rokonszenvvel fogadják.
A festékek egyszerű mészfestékek, melyek egy régi recipe szerint túró és tojás hozzákeverése által lettek szilárdabbá és az eső behatása ellen állandóbbakká téve.
A nagyobbik homlokzat kék-zöld és sárga, a kisebbik vörös és zöld színekkel bír.
Mindkettőn ezenkívül a metallikus arany meglehetősen dúsan van alkalmazva. „
Nektek, hogy tetszik a végeredmény?
Szerintetek a „Tűz és a víz” házát mikor láthatjuk majd újra a régi pompájában?
Én nagyon reménykedem benne, hogy a nevéhez hűen hamvaiból is képes feltámadni, mint a dacos tűz vagy akár a tűzmadár és akkor már nem a „Tűz és a víz” házaként fogom emlegetni, hanem „csak” a Vízibirodalom Főnixének a házként.
Mi tagadás kicsit diszharmonikus név lenne ez, de azt hiszem ez a név lenne az, amivel a ház tökéletesen beleillene a címben is említett szecesszió mesevilágába…ugye? ?
Most már csak az a bizonyos „tüzet fellobbantó” felújítás szele hiányzik ahhoz, hogy ez a „mese” kerek lehessen…
*Információk forrása: ADT. – azon belül is leginkább a Magyar Iparművészet 1.évf. 2. száma
*Képek:
~ Színes fotók: Google Maps utcakép fotó (elnézést kérek érte, ígérem, ha ismét a főváros felé fúj a szél akkor készítek saját fotókat is a házról?)
~ Grafikák: Magyar Iparművészet (1897- 1898) című lap 1. évfolyamának 2. száma
A hétvégén egy nagyobb túrát tettem többedmagammal Kaposvár és környékén és ha már arra sodort a szél akkor természetesen a műemlékvadászat sem maradhatott el, melynek a helyszíne Kaposvár belvárosa volt.
Kaposvár belvárosában rengeteg épített kincset találtam (idővel mindegyikről készítek majd bejegyzést) de amelyik a leginkább felkeltette a figyelmemet az nem más volt, mint az egykoron „hírhedt” Ádám – Éva ház.
Igazán különleges ez a műemlék és nem csak a külleme miatt, hanem a története miatt is.
Igen, igen…valóban jól látjátok, hogy ez az épület is egy szecessziós stílusú műemlék, de Kaposvár belvárosában elég sok szecessziós stílusú épületbe lehet botlani, szóval ebben az esetben tényleg nem szándékosan „csak” a szecessziós különlegességeket kerestem. 😀
(Egyébként csak azért nem soroltam bele ezt a házat a „Szecesszió mesevilága az építészetben” című sorozatomba, mert ott a legdíszesebb és „legmeseszerűbb” épületekről szeretnék majd írni. ? )
No, de miért is különleges ennek az épületnek a története?
Nézzük meg együtt, de ne siessünk annyira, előbb kezdjük el ezt a történetet is a legelején, vagyis a ház építtetésével! ?
Az Ádám-Éva ház (régen Betnár-féle ház) megrendelője /építtetője Betnár Nándor tehetős vállalkozó volt, a tervezője pedig Himler Dezső építész volt.
Az épület az 1900-as évek közepén (a források többsége szerint 1904-ben) épült és csodás lakatosmunkáit az a roppant tehetséges (helyi lakos) Rózsa Ignác műlakatosmester végezte, aki annak idején a kor egyik leghíresebb díszműkovácsánál Jungfer Gyulánál (az Országház kovácsoltvas ékeinek atyja) is dolgozott.
A ház homlokzatdíszeihez érve jutottunk el ahhoz a ponthoz, ami igazán különlegessé teszi ezt az épületet ugyanis a díszek születésnek és fogadtatásának története igen érdekesre sikeredett.
Az 1912-ben elkészült homlokzatdíszek „főszereplői” két Bibliai alak: Ádám és Éva, akiket Borovitz Imre és Csikász Imre kőfaragómesterek alkottak meg kőbe vésve (néhány forrás Borovitz-ot valamiért nem említi az „alkotói listán” csak Csikászt pedig a kaposvári munkák nagy részében ők mindig együtt dolgoztak, főleg, hogy Borovitz édesapja volt mindkettejük munkaadója).
Igen ám, de nem is akárhogy és akármilyen körülmények között dolgozott a két épületszobrász…mondhatni feldobták egy kicsit a munkakedvüket azzal, hogy egy kis barátságos verseny keretein belül fogadtak arra, hogy vajon melyikük fog előbb végezni az általa kidolgozandó alakkal (Csikász Imre Éva alakját, Borovitz pedig Ádámét vállalta el).
Ezt a kis baráti versengést végül Csikász nyerte meg, ám az elkészült műveket a kaposváriak egy része csodálat helyett sajnos inkább nagy felháborodással fogadta ugyanis a meztelen alakok megjelenítése a falakon szerintük felháborító dolog, főleg Éva teljes meztelensége volt számukra sok.
(Éva szemből van ábrázolva, Ádám pedig hátulról, de a hétvégén készített fotóimon ezt majd láthatjátok is.)
Idővel természetesen a konzervatívabb lakók szeme is hozzászokott a nem mindennapi homlokzatdíszekhez és szépen lassan eltűnt a felháborodottság szele is a ház körül…persze nem kell itt óriási nagy „tűntetésekre” gondolni ám, mert tudtommal erről szó sem volt, egyszerűen csak a lakók többségének és a sajtónak nem tetszett a meztelenség (mindenki számára látható) falakon történő ábrázolása, főleg úgy, hogy még viszonylag közel volt a házhoz a zárda is.
Idézek is egy régebbi cikkből ezzel kapcsolatban, amely idézetet a Somogyi Néplap című újság 1984. 12.09.-e számában találtam és ezt az idézetet egyébként a cikk írója is egy régebbi cikkből idézte:
„De bármilyen szép is volt az új épület, a kaposváriak sokáig nem tudtak megbékélni díszítésével. A sajtó is cikkezett ellene, és a szép stukkóképet a pornográfia melegágyának tartották. „Hogyan lehetett megengedni, hogy a zárda épületének közelében ilyen szemérmetlen figurákat rakjanak egy ház falára?… Ha most a jó Kontrássy úr ezt megtudná, bizony nagyot, rúgna koporsója fedelébe, hogy mit tett nagyértékű hagyatékával a város … Féltjük ifjúságunkat. Amikor tiltjuk a pornográf rajzokkal teli újságok olvasását, akkor csak fel kell nézni egy kaposvári ház falára, és onnan vigyorog ránk a legsötétebb fertő…”
A fent említett Somogyi Néplapban olvastam azt is, hogy bár mindenki fel volt a ház díszei miatt háborodva, az mégsem tűnt fel senkinek sem, hogy a vele szemben lévő épület (a „Szegény ördöghöz” elnevezésű hely) egy „találkahely’ volt.
Bármennyire is „fújtak” régen a helyiek az „Ádám és Éva házra” ma már viszont a város egyik legszebb szecessziós stílusú épületeként tartják számon a házat. ?
A két Bibliai alak és a többi díszítőeleme (indák – virágok stb.) mind – mind a születést, a szerelmet, a tavaszt és végül az elmúlást jelképezik.
(Utóbbi szimbólum megjelenítése a házon azért is különösen szívfacsaró így utólag nézve, mert nagyon tragikus sors jutott a két barátnak, a két roppant tehetséges „kőfaragónak”: Csikász Imre sajnos nagyon fiatalon távozott az élők sorából, Borovitz Imrét pedig, ha jól tudom 1944-ben Auschwitzba deportálták. 🙁 )
Az épület természetesen műemléki védelem alatt áll méghozzá 1974 óta és ahogy elnéztem (és ahogy a fotóim is mutatják) nincs annyira vészesen rossz állapotban, (10/7 szerintem) de azért ráférne már lassacskán egy felújítás. …mondjuk idén, mert ha így marad a helyzet akkor szegény Ádám lassan eltűnik az Ő Évája mellől.
*A fotók saját képek, én készítettem őket 2022. április 23.-án.
Az információk / felhasznált újságcikkek forrása: Hungaricana, a baráti versengés bájos történetéről pedig a kozterkep.hu-n olvastam.
A mai poszt egy új sorozat „nyitánya”, amely sorozaton belül a szecessziós építészeti stílus mesés épületeivel szeretnélek Titeket megismertetni.
Azt hiszem, hogy ez már nyílt titok, hogy a magyar népi építészet épített kincsei mellett a szecesszió „mesevilága” az, ami teljesen magával ragadott engem.
Egyszerűen kár is tagadni ezt a tényt, hiszen az oldalamon szereplő épületek többségének a stílusa bizony helyettem is elárulja azt, hogy mely stílusú épületek felé húz a szívem.
Természetesen ez nem azt jelenti, hogy ezentúl csak ilyen épületekről fogok írni, emiatt tényleg ne aggódjon senki sem! ?
Hosszas bevezető után induljunk hát el a mai virtuális műemlékvadászatunk helyszínére, mert hosszú út vár ránk ugyanis a mai úticélunk: Szabadka!
Szabadka számomra irodalmi szempontból is egy izgalmas helyszín mivel sok kedvenc íróm, költőm származik innen, de kár lenne tagadni azt, hogy a helyi piac is egy érdekes színfoltja a városnak, ugye?
De ma nem Csáth vagy Kosztolányi szülőházát fogjuk megkeresni és megismerni és piacos kitérő sincs betervezve, palotás viszont annál inkább! ?
A mai posztunk főszereplője ugyanis nem más lesz, mint a Raichle – palota, Raichle J. Ferenc kiváló tehetségű építész meseszép palotája!
A meseszép jelző nem túlzás a részemről, tényleg mesés a palota külleme, de ezen állításomat igazolja majd a poszt mellé csatolt fotó is! ?
No, de hogyan is született ez a mesés palota, amely nevének (és „atyja” nevének) a leírása kétféleképpen is ismeretes?
Hát úgy, hogy Raichle (vagy Raichl) gondolt egyet 1903-ban és bizony tervezett saját célra egy szecessziós stílusú családi palotát, de sajnos a kezdeti lelkesedése a palotával kapcsolatban hamar csitulni kényszerült mivel a város szépítészeti bizottsága elutasította a tervét mondván, hogy egy magasföldszintes épület kilógna abból az elit környezetből, ahol Raichl(e) felszerette volna építeni a palotát.
Ezen szomorú eset miatt Raichle újra kellett gondolja a terveit mely újra gondolt tervek végeredményeként végül 1904-ben felépült az a csodálatos palota, amelyet ma is láthatunk.
Az épület földszintjén Ferenc tervezőirodája kapott helyet az emeleten pedig a családi fészek került kialakításra.
Az egész palota költségét Ferenc maga állta, semmilyen plusz anyagi segítséget nem kapott sehonnan sem az építkezés során így ténylegesen kijelenthető az épületről az, hogy teljes mértékben Raichle palotája.
Ő álmodta meg, ő tervezte meg (kétszer is ugyebár) és ő is állta az első szögtől az utolsóig az összes költségét a palotának.
Raichle nem csupán kívül, hanem belül is kifinomult ízléssel tervezte meg az épület belső világát, bútorzatát.
Sajnos azonban Ferenc és a családja nem sokáig élvezhette a munkájának a gyümölcsét, illetve kényelmét mivel egyre súlyosabbá váló anyagi gondjai a csőd szélére sodorták.
Végül az anyagi csőd elkerülhetetlen eredményeként 1908-ban (néhány forrás szerint már 1906-ban) sajnos el kellett árverezni a családi palotát a teljes bútorzatával együtt.
Az anyagilag és lelkileg is megtört Raichle ezen szomorú események miatt (és amiatt, hogy akkoriban Szabadkán sajnos szakmailag ellehetetlenítették) az új élet reményében Szegedre költözött a családjával.
Szeretett családi palotájába már sohasem tért vissza Ferenc, de óvó „tekintete” 2004 óta újra őrzi az egykori házát, munkásságának eme gyöngyszemét ugyanis a szobra az épülettel szemben található róla elnevezett parkban került elhelyezésre.
Ha többet szeretnétek hallani (nem, nem elírás a hallani) Ferenc életéről, munkásságáról és a szecessziós csodáiról akkor nagyon szívesen készítek egy Életsztorik #múltrólajelennek epizódot róla.
Írjátok meg kérlek kommentben, ha szeretnétek egy epizódot Ferencről!
No, de kanyarodjunk vissza a palotához és az új lakóihoz!
A Raichle családot követő új lakók sorsa sem alakult túl fényesen a palotában, volt olyan tulaja, aki öngyilkos lett és volt olyan is, aki teljesen eladósodott, ezért egyből olyan legendákat kötöttek a város lakói a házhoz, hogy itt már bizony nem lehet senki sem boldog csak szerencsétlen.
Talán akkor fordult ilyen rosszra az épület sorsa amikor az atyját ellehetetlenítették és ezáltal gyakorlatilag száműzték a városból…lehet, hogy ekkor hasadt meg a „téglaszíve” és innentől kezdve már tényleg nem várta tárt kapukkal az új lakóit?
Ki tudja…minden helynek megvan a maga „kisugárzása” és „szelleme”, de idővel szerencsére megbékélt az a bizonyos „téglaszív” és a viszonylag sok tulajdonosváltás után a város képzőművészeti galériájaként megbékélt a sorsával.
1970-től jelenleg is képzőművészeti galériaként várja a látogatóit a palota.
Az épület természetesen műemlék, egy olyan páratlan szecessziós szépség, amely mellett nem lehet csak úgy elsétálni, főleg úgy, hogy a vasútállomással szemben található.
A palota minden egyes pontja a minőséget és a szépséget képviseli.
Míves vaskapuja, Zsolnay építészeti kerámiával burkolt tornyai, oszlopai, mintái és ékei valamint a muranói üvegből készült mozaikjai és tényleg minden egyes pontja egy csoda!
*Ha már Zsolnay, akkor nem tudom kihagyni, hogy pont ma amikor ez a bejegyzés kikerül április 19.-én ünnepelné a születésapját Zsolnay Vilmos…drága Vilmos boldog születésnapot odafent is, mert ahogy a dal is mondja „kell ott fenn egy ország” …és van is, ugye? /*
Azt hiszem nagyon is beleillik a bejegyzés címében említett szecessziós mesevilágba ez az épület…szerintetek is? ?
Azt tudtátok, hogy Szegednek is van egy Raichl(e) – palotája?
Igen, jól sejtitek, Ferenc volt a tervezője, de ez már egy másik történet! ?
*Információk forrása:
~ ADT., mint mindig ?
~ Kép: Népszabadság, 2010. július másodikai száma, a kép készítője: Seres Attila
Ma van a Magyar Költészet Napja, így ennek aprópóján egy olyan verset hoztam ma Nektek amely gyönyörűen leírja az építészet és a költészet kapcsolatát Reményik Sándor szemszögéből nézve.
Remélem tetszeni fog Nektek ez a „speciális poszt” is! 🙂
Reményik Sándor:
Az építész fia
„Az építészet megfagyott zene.”
Apámban a muzsika megfagyott. Nem lírizált. Arányok érdekelték, S nyugodt vonalak, egyszerűk, nagyok.
Az én fejembe, bárhogy erőltették, Nem ment a számtan s geometria. Álom-part felé hullámzott a vérem, És költő lett az építész fia.
Sokáig azt hittem, a dal egészen Anyám lelkén át sugárzott belém, Tűzhely-oltáron feláldozott vére Lappangó cseppje minden költemény.
A nem sejtett apai örökségre Eszméltet most mások ajkán a szó: „Bár lelke lágy, a verse vas-szilárd, Nem áradozó, nem is olvadó Ő az építők fajából való.”
Én építész!… a versek építésze!… Apám, nézd titkos törvényét a vérnek: Oly távoleső mesterségeink Valahol látod, mégis összeérnek.
Való igaz: én is csak építettem, Egy-egy sor vas-traverzét róttam át A vers-épületen, – és megvetettem A fölösleges ornamentikát.
Való igaz: mindíg volt alapom, A mélybe ástam szigorú falat. Úgy hágtam emeletről-emeletre, S szerettem a nagy, nemes vonalat.
Való igaz: mindíg volt teteje Költeményemnek – s néha tornya is, S nem játékból, de azért építettem, Hogy lelkek lakhassanak abban is.
Való igaz: bennem sem olvadott Egészen fel a megfagyott zene. De vámon vesztve, réven nyertem én, S versem gátja lett versem ereje.
Én építész… a versek építésze… Örvénylő, mély törvénye van a vérnek: Új formát ölt és más dimenziót… Apám, köszönöm ezt az örökséget.
